Értelmes ember nem építkezik ártérre

Ez egy olyan evidencia, amelybe nem nagyon lehet belekötni. A helyzet azonban korántsem egyértelmű. Nézzünk egy történelmi példát! Sokan hallottak már a Helytartói Palotáról a Hajógyári-szigeten. A római építőmérnökök alaposságához kétség sem férhet, mégis hogyan fordulhatott elő, hogy Pannonia legfontosabb igazgatási központját ártérre építették, ahol a legutóbbi árvíz egy egész épületszintet elöntött volna? Vagy egy másik példa: Dunakanyar, Helemba-sziget, Róbert esztergomi érsek nyaralója. Ezt a szigetet minden évben elönti az árvíz: vajon hogyan építkezhetett az ország legfontosabb egyházi méltósága egy ilyen helyre?

A CSÓNAK ILYENKOR FELÉRTÉKELŐDIK: Még a térdig érő vízben is hasznos — Pap-sziget

Fotó: Kálló Péter

A válasz kifejezetten egyszerű: ezek a szigetek az építkezés időpontjában még ármentes területek voltak. De hogyan lehetséges ez? Amikor egyfolytában arról kapjuk a híreket, hogy a kotrások következtében a Duna medre helyenként 1,5-2 méternyit mélyül?... Éppen most kellene e szigeteknek ármentes területté válniuk.

Amióta az ember felhagyott a vándorló életmóddal és állandó településeket hozott létre, előszeretettel telepedik meg folyópartokon. A letelepedésnél két szempontot vettek figyelembe: egyrészt a lehető legközelebb legyenek a folyóhoz, másrészt az árvizek lehetőleg ne veszélyeztessék az életüket, értékeiket. Régészeti lelőhelyek vizsgálata alapján kiderült, hogy például míg a bronzkori urnamezős kultúra lelőhelyei közvetlenül a folyó mellett helyezkednek el, addig a kora vaskori kultúrák magasabb térszíneken találhatóak. Az őskor embere tehát együtt mozgott a Dunával, telepeik követték az aktuális vízállást. Elsősorban az ármentes lépcsőket, a folyóteraszokat használták megtelepedésre.

E teraszok ugyancsak az éghajlatváltozások maradványai, a folyó szakaszjelleg-változásainak következtében jöttek létre. A teraszanyagok lerakódása a folyó csökkenő munkavégző képességével függ össze. Amikor a vízhozama nőtt, belevágta magát a saját üledékeibe, és az egykori meder szintje teraszként emelkedett az új fölé. Ezek a térszínek voltak régen és ma is a legalkalmasabb helyek a megtelepedésre. Már az ősember is tisztában volt vele: aki ártérre építkezik, „homokra” építi házát, aki folyóteraszra, „kősziklára”.

RÓMAI-PART, LEÁNYFALU, TAHITÓTFALU – Mindenhol önkéntesek és helyi lakosok pakolják rendíthetetlenül a zsákokat. A legkisebb munkaerő is számít. Az összefogás ugyanúgy emlékezetes és bizsergető, akárcsak a tahitótfalui vízmagasság, ahol az út felett méteres szintben nyaldosta a gyenge zsákgátat a Duna

Fotó: Kálló Péter

A Hajógyári-szigeten álló Helytartói Palota építői valószínűleg nem tudták, hogy alig 200 év múlva – éghajlati okok miatt – a Duna szintje olyannyira megemelkedik, hogy ki kell üríteniük Pannonia Inferior legfontosabb igazgatási központját. Erre ugyanígy nem számítottak azok a birtokosok sem, akiknek a villáit a régészek térdig érő vízből ásták ki az óbudai Mocsáros területéről.

Ezekről a római korban elárasztott épületekről mindig a Római-part jut eszembe. Valószínűleg az elmúlt száz esztendőben itt is úgy építkeztek a lakók, hogy emberemlékezet óta nem láttak árvizet a parcellázás idején. Mindenesetre most házaik nemhogy ártéren állnak, hanem az árvízvédelmi töltés „rossz” oldalán is, melyet a szakma hullámtérként emleget. Csillaghegy. A töltés (nem gát!) túloldala is ártér, azonban elékerül a „mentesített” szó, azaz elvileg erre az ártérre már nem önthet ki a folyó. Ez azonban egyetlen dologtól függ: a települést védelmező töltés koronaszintjétől (és nem tetejétől), amelyet az eddig mért legnagyobb árvízszint plusz 1 méter biztonsági szintre terveznek. (Ez 1973 óta úgy módosult, hogy a fővédvonalnál a 100 évenként egyszer előforduló legnagyobb árvizeket veszik figyelembe.)

Jeges árvizek

Fontos tisztázni, hogy a töltések koronaszintjét is meghatározó mértékadó árvízszint (MÁSZ) a jégmentes árvizekre nem vonatkozik. A jeges árvizeket a hidrológia külön tartja számon, ugyanis ilyen esetekben a vízállást a kialakuló jégtorlasz határozza meg. Ez történt 1775-ben, amikor a Gödi-szigetek csúcsán feltorlódó jégtáblák úgy felduzzasztották a folyót, hogy az özönvíz elpusztította Vác külső városrészeit. Aztán a meginduló, sziklakeménységűre öszszefagyott jégtömbök erdőstül, római fürdőstül letarolták az egész Fürdő-szigetet, mely ezek után – a Dagály stranddal szemben – már csak alacsonyabb vízállások idején látszódott kopasz zátonyként.

NEM CSAK AZ EMBEREKET, AZ ÁLLATOKAT IS VÉDENI KELL! – Vadászok motorcsónakkal mentik a vadakat Kisoroszi határában

Fotó: Kálló Péter

De említhetnénk a híres 1838-as jeges árvizet is, amikor a Csepel-szigetnél – kis túlzással – a Trónok Harcából ismert, fal nagyságú jégtorlasz alakult ki a Dunán. A csepelieknek ekkor lett elegük a folyamból és költöztek a sziget közepére, a mai Fő tér helyére. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a Rákosárokként ismert, ősi Duna-meder a Reitter Ferenc által megálmodott csatornaként működött az akkor még nem létező Nagykörút helyén...

A teljes cikket A Földgömb 2013. augusztusi lapszámában olvashatja!