Az ausztrál kontinens nagy része kietlen és mostoha vidék. Nem véletlen, hogy az éjjeli műholdképeken csupán a tengerpartok környéke izzik sárgás fényben – a lakott körzeteket jelölve. Itt él a népesség 90 százaléka, ezen a keskeny körvonalon belül pedig úgy fogy a civilizáció, mint a térerő: a tömeg eltűnik, a hűtött sör pedig maga a luxus. Ez az Outback, ahol a száraz, kiaszott táj képe a napszakoknál is lassabban változik, és a döngölt sivatagi sztrádán nagyobb eséllyel találkozhatunk mérges kígyóval, mint autóval.

Kings-kanyon

Bár az ország vörös közepéből kiemelkedő George Gill-hegyvonulat nyugati végébe vágódott Kings-kanyon környéke a helyi átlaghoz képest meglehetősen mozgalmas, senki sem lepődne meg, ha az odavezető aszfaltozott út mellett a Mad Max apokaliptikus világát idéző, kiégett roncsokon csillanna meg a felkelő Nap első fénye. Ahogy a parkoló mellől kapaszkodunk felfelé a Szívroham-emelkedőn, a hajnali sötétbarnából vörösre váltanak a környező sziklák. A szív tényleg a torokban dobog, a légszomjat pedig alig oltja az előttünk haladók által felvert, vörös porral kevert, langyos levegő.

Fotó: Kundermann Balázs
A nagy hasadék. A kanyon üledékrétegekbe metszett fala nemcsak lenyűgöző látvány, de a kontinens múltjáról is mesél

Az utolsó, meredek sziklába vágott lépcsősor után végre kinyílik a táj: az alattunk 2 kilométer hosszan futó, helyenként 250 méteres falmagasságot is elérő szoros Közép-Ausztrália legmélyebb szurdokvölgye. Nagyjából félúton vagyunk Alice Springs és a nagy vörös szikla, az Uluru között, a Northern Territory (Északi-terület) délnyugati csücskében. A kanyon falait mintha késsel vágták volna, olyan egyenesek. Aljában kivehető a halott Kings-patak medre, amit csak hevesebb esőzések alkalmával éleszt fel a magasan fekvő hasadékokból időszakos vízesésként lezúduló csapadékvíz.

Késsel metszett idő

A kanyon napjainkban is átalakul, időről időre hatalmas sziklák szakadnak le a falakról. A 75 évvel ezelőtti omlás nyoma máig látható: fehér foltként virít a szurdok torkában. Ugyanis az itteni üledékes kőzetek jellemzően világosak, ám felszínre kerülve a mállás sivatagi kérgeződést és átszíneződést okoz a felületen – igazítva a sebet a táj arculatához.
A kanyon két homokkőréteget vág keresztül, és betekintést enged a terület múltjába. Úgy 440 millió évvel ezelőtt egy sarkvidéki jégolvadás következtében a megemelkedő óceán benyomult a kontinens közepébe. A beömlő folyók hordaléka építette az alsó réteget (Carmichael-homokkő). Ezután a klíma szárazabbá válásával homokdűnékkel szabdalt, tavakkal teli táj jött létre. Ekkor rakódott le a felső réteg (Mereenie-homokkő). A szurdok eleinte csak egy kőzetrés volt a felső rétegben, ám az időszakos patakbevágódás révén kinyílt a hasadék, és az erózió az alsó, puhább homokkövet is elérte. A meggyengített felső részből háznyi darabok szakadtak le. A völgy 20 millió év alatt érte el mai formáját.

Elhagyott város és Édenkert

Fotó: Kundermann Balázs
Sziklák közé ékelve bújik meg az Édenkert, ahol letűnt korok növényei próbálnak meg életben maradni. Fogalmuk sincs arról, hogy a falakon túl minden vörös és barátságtalan – ahogy a környéken túrázók is csak akkor veszik észre az édent, ha lenéznek a mélybe

A környék évezredek óta lakott, a luritja népcsoport jelenlétéről sziklafestmények és faragványok tanúskodnak, e szent helyeket azonban tiszteletből elkerüli a kanyon peremén körbefutó túraösvény. Ám az Elhagyott Város fantázianevű sziklaformák között rövid pillanatok erejéig hihetővé válik, amit a luritják tudni vélnek: a kanyont megalkotó őseik szelleme a mai napig ott kószál a képzeletbeli utcákon, az erózió munkáját dicsérő halmok között, melyek évszázadokra magukra hagyott, magukba roskadt lakóparkra hasonlítanak.
A kanyon egyik rejtett leágazása maroknyi édenkertet bújtat a vörös sivatagi forróság elől. Meglepő üdeség fogad a pálmafenyőkkel teli hasadékban, ahol egy letűnt kor és klíma növényei lógatják a lábukat a vízbe, tudomást sem véve az idő változásáról. Nem csoda, hiszen jólesik megpihenni a vörös sziklákkal határolt medencét belengő hűvösben.

Betelepülés

Egészen 1872 októberéig nem járt idegen e vidéken, ám Ernest Giles a kontinens délnyugati területeire vezetett öt expedíciója közül mindjárt az első alkalmával rátalált a kanyonra. A kor szokását követve, a terület domborzati elemeit ismerőseiről nevezte el: a szurdokot és az abban folyó patakot barátjáról, Fielder Kingről, a hegyvonulatot pedig sógoráról, George Gillről, aki egyben felfedezőútjainak főszponzora is volt. A következő évben William Gosse rátalált az őslakosok szent vörös sziklájára, az Ulurura, mely Dél-Ausztrália kormányzója, Henry Ayers után kapta a nagyvilágban elterjedt nevét és azóta is az Outback legnagyobb turistamágnese. A század végén aztán megjelentek az első, szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkozó farmok, és – ellentétben a felfedezőkkel – az ott dolgozóknak hosszabb időre kellett berendezkedniük e mostoha vidéken.

A teljes cikket A Földgömb 2014. júniusi-júliusi lapszámában olvashatja!