Balánbánya 11 km-re fekszik a legközelebbi országúttól, nincs vasúti összeköttetése, és csupán egy rossz minőségű megyei úton közelíthető meg. 1984 óta nincs melegvíz- és távfűtés-szolgáltatás, nincsen kórház, a városnak összesen két orvosa van, csupán két gyógyszertár működik, és egyetlen mobilcég jele fogható. Itt nem működik színház, a 350 férőhelyes Bányász moziban 1997-ben vetítettek utoljára filmet. A rézbányát 2006-ban végleg bezárták, a munkanélküliség akkor 30 százalékosra ugrott, jelenleg hivatalosan 22 százalék.
A város lakossága pillanatnyilag 5860 fő (ebből valamivel kevesebb, mint kétharmad román, a romák aránya majdnem 3 százalék), de az elmúlt tíz évben a népességszám negyedével csökkent (2002-ben még 7902-en éltek itt; az 1977-es népszámlálás 12161 lakót jelez). Mindez elsősorban a fiatalok elvándorlásának tudható be: Olaszországba, Spanyolországba, Németországba mentek munkát keresni, így már gyerekeik sem itt születtek.

Fotó: Kerekes István

A helyiek döntő többsége a város 72 tömbházában lakik, amit az állam viszonylag rövid idő alatt, 1966 és 1988 között épített. A helyi szóhasználatban blokkoknak nevezett épületek állaga erősen lepusztult: az ingatlanpiacon alig van rá igény, egy „jónak” minősülő, háromszobás lakrész átlagos ára jelenleg 10 ezer euró (Csíkszeredában egy ugyanilyen lakás ára kb. 60 ezer euró). Texasban viszont egyáltalán nincs kereslet a rendkívül leromlott állagú lakásokra, sokuk üresen áll, jelentős részük tulajdonképpen már használhatatlan. (Jellemző, hogy egy
„tulajdonos” egy ilyen lakást egy tizenkét éves használt autóra is „elcserélne”, ha már nem tudta értékesíteni 1500 euróért…)

A háttérben baljós árnyak, de a bánya felemel

Balánbánya és lakosainak élete szorosan összefonódott a bányavállalat életciklusával. A települést lényegében a múlt rendszer iparosítási törekvése „találta fel”: 1967 augusztusában vált várossá. Bár már az 1600as évek óta működött itt rézbánya, ám ez a szocialista tervgazdaságban vált stratégiai jelentőségűvé, hiszen a nehézipar (gépgyártás, hajógyártás, fegyvergyártás stb.) számára biztosította a nyersanyag egy részét – a hazai réztermelés 7 százalékát adta. Balánbánya kizárólagosan az ipari funkció jegyében épült, és sohasem vált a szó klasszikus értelmében várossá, tulajdonképpen a bánya lakótelepe maradt. Intézményrendszere mindig hiányos volt, a környék igényeit (munkahelykínálatát leszámítva) sohasem volt képes betölteni. 1967-ben az akkori kommunista hatalom Balánbányának pártideológiai szerepet és státuszt is szánt: az újonnan kialakított település a román szocialista társadalmi berendezkedés, életmód és közösségiség prototípusa kívánt lenni – a magyarok által lakott tágabb térségben. A bányászváros a szocialista urbanizációs modell, a központosított gazdaság, infrastruktúra és lakásfejlesztés megvalósításának példája volt.

Fotó: Kerekes István

A bányavállalat 60–70-es évekbeli „tündöklésével” párhuzamosan a város folyamatosan növekedett, ám baljós előjelek már ekkor is feltűntek. 1973-ban Csíkszeredában a bányavállalat pénzügyi támogatásával felépült az ún. Pengeblokk.
„Azonnal beköltöztünk Szeredába, mert jobb volt sokkal, a gyermekeknek is, másak a körülmények, a szomszédok, minden. Oda kihelyeztek minket.” A korábban a bányatelepülésen lakó vezetőség túlnyomó része tehát elhagyta Balánbányát, és e tömbházba költözött. A város elvesztette humán erőforrásának jelentős részét, s az üzem irányítói (és a város meghatározó személyiségei) számára Balánbánya ezek után csupán munkahelyszín volt, nem pedig életük elsődleges tere… Követte is őket az értelmiség, akik 1990 után már tömegesen költöztek el innen.

Gazdasági hanyatlás, hasonlóságon alapuló szolidaritás

1984-ben a városban hirtelen megszűnt a melegvízés távfűtés-szolgáltatás. Ennek azonnali következménye lett, hiszen a lakosság döntő többsége nyomban arra kényszerült, hogy maga oldja meg a fűtésproblémát. Ám az egyre gyengébb minőségben felépített blokkok közül a 1980 utániakba már nem terveztek kéményt. Ekkor terjedtek el a tömbházfalon egyszerűen kiengedett, félméteres bádogkémények…

Fotó: Kerekes István

A „fűtés problematikája” azonnal átalakította a települést: látványban és élhetőségben is szétvált a tér. Ahol a lakók társadalmi státusza magasabb volt, a fásszíneket és a farakásokat például a házak mögött helyezték el, az általános városkép viszont gyökeresen és végérvényesen leromlott. A fafűtésre való kényszerű átállás, az egyre nyomasztóbbá váló politikai nyomás és az életkörülmények romlása (a hosszú élelmiszersorok, a jegyrendszer bevezetése, az áramszolgáltatás-megszakítások stb.) a lakosok közötti szolidaritás és a kölcsönös segítségnyújtás meg erő södését hozta magával. A szomszédok a téli tűzifát közösen szerezték be, vágták fel, raktározták el. Ugyanakkor közösen követték a labdarúgó-mérkőzéseket az arra alkalmas hegyeken: mivel a Román Televízió csak napi két óra, ideologizált műsort közvetített, ezért az érdeklődők a vb-t vagy az Eb-t – hordozható készülékeken – „fent, a hegyen” nézték, ahol az Orosz Televízió műsora (rossz minőségben) még épp fogható volt...

A teljes cikket A Földgömb 2012. decemberi lapszámában olvashatja!