Ha a sziklafalat tarkító barnás foltokból nem derült volna ki, akkor a bejárat előtti tűzhelyben megpörkölődött állatcsontok és üvegcserepek egyértelműen jelzik: a környékbeli indiánok áldozati helyén járunk! A távolabbi és közelebbi tanyák lakói ezen az elhagyatott helyen gyűlnek össze, hogy a júniusi napforduló alkalmából lámát áldozzanak. Vérét a sziklaüreg falára fröccsentik, csontjait és a szertartás során használt pálinkásüvegeket pedig a tűzbe vetik.

.
A kelet felé nyitott incarracayi 4. épület a feltárást követően – és az épület hipotetikus rekonstrukciója. A hegyoldalba mélyített teraszon kialakított épület 3 m-nél magasabb kőfalait vályogtéglából rakott oromfalakkal zárták le, és az erős szálú ichufű szalmájával zárták le. Északi oldalához sárga, a délihez vörös habarcsot és vakolatot használtak

Ebbe a civilizáció elől elzárt világba tolakodtam be a helyiek számára valamilyen felfoghatatlan tevékenységet űző emberként (régészként). Mégpedig azzal a céllal, hogy megértsek valamit a bolíviai Cordillera Oriental keleti oldalán 3100 m-en fekvő Incarracay és az alatta elterülő Cochabamba-völgy kapcsolatáról és szerepükről az Inka Birodalom éle­tében. Az általunk feltárt egyik épület tanúsága szerint a még spanyol időkben is lakott inka település alig pár kilométerre található az ország egyik fő éléstárának számító, sűrűn lakott, kedvező éghajlatú s a Rocha folyó által egész évben öntözött völgytől. Ám a 600 méteres szintkülönbség, a száraz, kietlen hegyoldal csaknem ötszáz évig feledésre ítélte a helyszínt, s eredeti neve is a múlt homályába veszett.
Mindössze ennyi maradt belőle: Incarracay – inka rom. A létezéséről szóló első hírek az 1930-as években láttak napvilágot, mégis közel három évtized és egy Németországból érkezett kutató kellett ahhoz, hogy felkeressék, majd újabb csaknem fél évszázad, hogy feltárására is sor kerüljön. Ennek első lépése volt az a felmérés, amikor a fenti jelenet lejátszódott. Előzménye pedig egy gyűlés, ahol a környező tanyák idegen régészekkel szemben bizalmatlan lakói úgy határoztak: ők is részt vesznek a romterület megtisztításában. Az első nap egyszerre kíváncsi és gyanakvó, tucatnyi önkénteséből a harmadik napra senki sem maradt, így arról sem értesülhettek, hogy az általuk ma áldozati célra használt sziklacsoportnál az inkák idejében sokkal jelentősebb kultikus épület állt a település átellenes végén!

Napkövető építészet

Mindez már az első vizsgálatok során gyanítható volt, erre utalt az épület keleti tájolása, a nyugati fal belső oldalának tengelyében található nagyméretű kettős fülke, valamint az a sajátosság, hogy az épület északi oldalához sárga habarcsot és vakolatot, míg a délihez vörös színűt használtak. Mégpedig úgy, hogy a két szín a kettős fülke középvonalában találkozott.

Fotó: Gyarmati János
Cuzcó főtere, a hajdani Haucaypata a város fölötti Saqsawamanból. A tér szemben levő oldalán a jezsuita templom, mögötte a Qorikancha

A megmunkált homokkőtömbökből emelt, falba süllyesztett fülkékkel ellátott, száraz fűvel fedett nyeregtetős épület kelet felé teljesen nyitott volt. Kiderült, hogy az épület tengelye mindössze 1°-kal tér el a csillagászati északhoz viszonyított keleti iránytól, s ami még érdekesebb: az épület tengelyének meghosszabbítása éppen a keleti horizonton látható legmagasabb vulkáni kúpot metszi. A hegy neve Wh’akanki, ami kecsuául annyit jelent: Sírsz. Nevét minden bizonnyal azért kapta, mert – munkásaink szerint – amikor a csúcsot felhő borítja, néhány napon belül a völgyben esni fog. Ez az időjárással kapcsolatos összefüggés az inka korban is ismeretes lehetett, s ez – környezetéből való kiemelkedésén túlmenően is – indokolhatta kitüntetett szerepét. Az incarracayi 4. épületet tehát úgy helyezhették el, hogy ahhoz képest a Wh’akanki éppen keleti irányba essen.
Mivel egy keleti irányban teljesen nyitott épületről van szó, megépítésekor az lehetett a cél, hogy a kelő Nap az év hosszabb szakaszában megfigyelhető legyen az épület belsejéből. Kiszámítottuk, hogy a nyugati fal középpontját az épület északkeleti és délkeleti sarkával összekötve a keleti horizont mekkora szakasza látható. Ennek a képzeletbeli háromszögnek a csúcsszöge 43°, azaz a nyugati fal középpontjából a kelő Nap látszólagos mozgása az év során ekkora szögben követhető nyomon. Ez 6° 25'-cel kevesebb annál, mint amit a Nap az i. sz. 1500-ban Incarracay keleti horizontján a júniusi és decemberi napforduló között látszólag megtett. Ez annyit jelent, hogy az épület nyugati falának középpontjából nézve a kelő Nap a júniusi és decemberi napforduló felé közeledve egy-egy irányban 3° 12'30''-nek megfelelő szakaszon nem volt látható.
Mindez arra utalt, hogy a feltárt épület sajátosságai összefüggésbe hozhatók az inka naptárral, annak kitüntetett napjaival, illetve az inkák csillagászati megfigyeléseivel, és ezt spanyol krónikások leírásai és más inka épületeken elvégzett mérések is megerősítik!

A birodalmi központ – a Nap vonzásában

A 16–17. századi perui krónikásokat élénken foglalkoztatta az inkák világképe, az égitestekről vallott felfogása. A Nap szerepéről, és az év során lezajló látszólagos mozgásáról alighanem legplasztikusabban Felipe Guaman Poma de Ayala számolt be: „A Nap az egyik napon a székében ül, és abból a fő irányból (decemberi napforduló) uralkodik. Aztán egy másik székbe ül át, ahol megpihen, és onnan kormányoz (a másik napforduló). Az egyik székből a másikig mindennap halad anélkül, hogy megpihenne. A napfordulók idején több mint egy napot pihen székében, amikor a napról napra történő mozgása alig érzékelhetővé válik.”

A teljes cikket A Földgömb 2014. szeptemberi lapszámában olvashatja!