A hegyek felé

2016. február. A Khomeini repülőtéren Geri helyi barlangászismerősei várnak. Mivel négyen a Damavandra, heten pedig a Kahar Kuh és a Naz Kuh felé indulunk, két taxira van szükség. A Damavand-csapat rendben elindul, de a fuvarszervezéskor kiderül, hogy a másik csoportnak várnia kell: a kiindulópontnak számító Kalvan falu felé vezető völgyet az előző napok havazása miatt lezárták…

Jégcsákány és piramis. Felértünk a Naz Kuh 4108 m-es csúcsára! Előttünk a fél Elburz-hegység, a háttérben a legmagasabb csúcs, a havas Damavand vulkánpiramisa emelkedik (Fotó: Ambrus Gergely)

Idegtépő a várakozás. Több ezer kilométert repültünk, és az utolsó szakasz miatt nem juthatunk el a hegyhez?! Néhány óra múlva azonban szerencsére megnyílik az út, viszont a hó már Teherán szélétől velünk van. Meredek, jeges felszínen csúszkálunk jó 2000 m magasra, Kalvanba. A néhány száz lelkes faluban nemhogy vendéglátóhely, de még bolt sincs, ahol például kenyeret vehetnénk. Külföldi meg végképp nem vetődik erre.

Hegylakók. „Szállásmesterünk” és a „hadtápfelelősök”, a kenyérsütő asszonyok (Fotó: Ambrus Gergely)

A helyi gyerekek és a rendkívül barátságos felnőttek is mezítláb, papucsban csúszkálnak a jégen, havon. Hátravan még a szállásszerzés. Hivatalos szálláshely nincs, és persze senki sincs felkészülve egy hirtelen érkező csoport téli befogadására. Már épp azon vagyunk, hogy fölverjük sátrainkat a főtéren vagy egy épülő ház valamelyik szintjén, amikor kinyitják nekünk a mecsetet! Kézi szövésű perzsaszőnyegeken alhatunk, és vendéglátóink – kulcs híján – még a mellékhelyiség lakatját is leverik számunkra. Házi sütésű lepényt hoznak, és még kristálycukrot is kapunk.

Az Elburz nyugati részén

A Talish-hegységbe tartunk. A faluból egy alig járható, meredek lejtőn jutunk fel a hegygerincre. Előkerülnek a hótalpak (nélkülük térdig süppednénk a szikrázó napsütésben vizesedő hóba), és megyünk, megyünk felfelé. Nyom nincs előttünk. Késő délután elérjük a 3170 m magasan épített Kahar-menedéket. Róka settenkedik körülöttünk, arra lesve, milyen élelmiszert találhat utánunk. Szét is szedi az éjszakára kint felejtett teásdobozt, cukorpótlót… A kunyhó belsejében semmi sincs: még szék, pad vagy polc sem, de a kilátás döbbenetesen szép!
A Budapestről kapott időjárás-előrejelzés már csak két nap szép időt jósol, ezért úgy döntünk, nem tartunk külön akklimatizációt, folyamatosan megyünk tovább felfelé. Ez ebben a magasságban még nem is kötelező, de amint elindulunk, rögtön érezzük, hogy lopják a levegőt… Beborul, és a főgerincre felérve nagyon megerősödik a szél. Fel a szélálló csuklyát, és menet tovább! Fönt, a Kahar Kuh 4000 m fölé emelkedő, az erős szél miatt szinte hómentes csúcsáról már alig látjuk a környező hegyeket. A csapat egy része a Naz Kuhot is megcélozná, de még téblábol. Nem tudja, hogy visszaforduljon-e, és kockáztassa, hogy így az esetleges másnapi szép időben nem tud átmenni a másik csúcsra, vagy várjon, vészelje át az éjszakát valahol, és akkor az esetleg a tovább romló időben már a lemenetel is kockázatos lesz. Továbbindulni nem mernek, de épp látjuk, hogy jön mögöttünk három másik mászó, akik a csúcs alatti szeles platón sátrat vernek. Irániak, és szerintük másnap ismét jó idő lesz. Így a magyar sátrak is hamar állnak, bennük négyen vacogják át az éjszakát. Reggel viszont már valóban csodálatos az idő! Örömmászás átmenni a 4108 m magas, másik csúcsra. Az egyre meredekebbé váló gerincen szükség van a hágóvasra és a kötélre is, de a kilátás mindenért kárpótol.
A Damavand vulkánóriás egyébként 100 km-re emelkedő, szabályos háromszöge szinte kéznyújtásnyira van, és látszik majd’ az egész Elburz-hegység. Sőt, délre, vagy 250-300 km-re a Zagrosz-hegység hasonló magasságú csúcsai is…

Nehezített légszomj. A Damavand oldalában 5300 méteren, túl az első nagyobb kénes gőzfeltörésen (Fotó: László Péter)

Esély sincs, hogy estére leérjünk a faluba, de a Naz oldalában is van egy menedékkunyhó. Eközben azok, akik csak az első csúcsra jöttek, már visszatértek az első napi bivakba, ahol meglepetésre egy tucat iráni hegymászó lakott épp… A mi taposásunkon feljőve nekik már könnyebb dolguk volt. Másnap péntek, munkaszüneti nap, ezt használják ki, és igen nagyra értékelik, hogy Iránt választottuk hegymászásunk célpontjául. Rögtön fölajánlják, hogy nyolcan kimennek sátrazni, hogy a korábban érkezett külföldiek maradhassanak a „házban”. Jól beszélnek angolul, vegyesen fiúk és lányok, és mivel 3000 m felett már nem kötelező a nőknek a fejkendő, valamennyien hajadonfőtt ülnek a kunyhóban. Éjszaka azonban nagy hideg jön, és feltámad a szél is. A „kint alvók” egyenként szivárognak vissza a házba. Csak ketten bírják ki kint, a sátorban, úgyhogy a kb. nyolcszemélyes kunyhóban utolsó hegyi éjszakánkon végül összesen 13-an szorongtunk.

A Damavand

Teherán „házi hegye” Irán legmagasabb pontja (egyúttal egész Ázsia legmagasabb vulkánja) és egyben az Elburz legfiatalabb kiemelkedése is: a pleisztocénben keletkezett, „alig” 1,8 millió éves. Nagy kitörései voltak 600 000 és 280 000 éve, de működött alig 7300 évvel ezelőtt is. A felszínre került kőzetanyag trachit, andezit és bazalt. Igazi rétegvulkán, s potenciálisan aktív tűzhányónak tekintik: szinte bármikor produkálhat újabb kitörést. Vulkáni kísérőjelenségekben gazdag, 5000 m felett számos kénes kigőzölgés (fumarola, ill. szolfatára) működik, a hegy körül pedig sok meleg vizes forrás fakad.