Alig akadt olyan bolond, aki nyáron ment volna a sivatagba, így csak pár öszvéres berber, meg néhány teherautó ment el mellettem. Az olajfúró kutakhoz igyekvő teherautók felbukkanásakor a soffőröknek határtalan örömöt jelentettem, hiszen a helybeliek nem ismerik a robogónál nagyobb mótorokat. Ráadásul ilyen antik géppel Európából nem szokott senki felbukkanni. S mindezeken kívül, hogy valaki egyedül lődörög a sivatagban?

Az iszlám vallás hagyományos vendégszeretete az ilyen találkozások alkalmával párosult a sivatagban utazók egymás felé való kölcsönös tiszteletével.

Mindezt még az is megerősítette, hogy hatalmas vizes- és benzinkanna kupacok, tartalék alkatrészrakatok, kötelek, meg mindenféle más csomagok éktelenkedtek mótorom minden kiálló elemén.

Ez a látvány világosan mutatta, hogy olyan utazó került elő, aki anakronisztikus módon XX-dik századi nomád életet él. Így minden üdvözlést gesztikulálás, üdvözlő ordítozás, tülkölés kísért. A jóindulat sokszor egész fura formákban nyilvánult meg. Egyik alkalommal szokatlanul széles nyomon haladtam, midőn a szokásos üdvrivalgásokat, biztatásokat hallottam, de szűnni nem akaró módon. Nem értettem, miért töketlenkednek mögöttem. Végre előzni kezdett a hatalmas háromtengelyű teherautó. Előzését azonban nem fejezte be, hanem a vezetőfülke átellenes ajtaja kinyílt. Menet közben a hágcsóra állt egy vigyorgó arab, s lenyújtott a mótoromhoz egy üveg bontatlan, jeges arrakot.

fotó: wikipedia, Andy Carvin
Ghórfa épület Tunéziában

Napközben megnéztem néhány ksart (berber erőd), vagy ghórfát (tárolóépület). A hegyek, homokköveinek ritka növényeinek, és egyéb látványosságainak szemlélésével észrevétlenül telt az idő. Az előző hetekben a Jerid schottban a sólerakódások okoztak problémákat, most az emelkedők. Két héttel ezelőtt délre járva vagy teljesen sík talajon haladtam, vagy csak kisebb dombokon. Azonban, ahogy az algir-tunéziai határhoz kanyarodtam, a kaptatók kimelegítették a mótort. A homokban tevegelve, mikor már deréktől lefele minden tagom sajgott, az araboktól ellesett módon segítettem magamon.

Lábaimat a magyar csövesek klasszikus módszerével élve, kettős bicskába hajtottam, és így keresztbe fektetve pihentettem a teve hátán.

A mótorkerékpár forró hengerének melegsugárzása ellen is ezt tettem, csak a teve gerincét pótolta a benzintartány. Vagy harminc kilóméteres óránkénti sebességgel hajszoltam szegény veteránomat, amit egyébként nem szoktam, de az idő sürgetett. Későre járt, s bár a sivatagban is hirtelen tör be az este, a hegyek még cselesebbek a sötétedés szempontjából. Éppen azért, mert a légköri horizontfény a hegyekben jobban érvényesül, hajlamos az óvatlan utazó optimistán látni a közvilágítás időtartamát és fényerejét. Végre a hágóból megláttam alant egy sötétzöld pamacsot, ami az oázist jelezte. Szemem elé kaptam nagy fényerejű távcsövemet, s a számomra megfelelő, elhagyatott helyet próbáltam megtalálni. Sokáig mérlegeltem, hogy alvóhelyemen a növényzet dúsan burjánozzon, a gyümölcsök már a túlérés olyan fokában legyenek, hogy cukorfokuk koncentrálódni kezdjen, a víz képezzen melencét, vagy vízesést, hogy fürdésre alkalmas legyen. Nyugodtabb az alvás, ha valamely oldalról védve vagyok sziklafal, vagy bozót által. Az ébredésnél fontos szempont, hogy a nap ne süssön kelet felől a sátorra. Végtére megleltem helyemet, bár aggasztónak tartottam, hogy a hozzávezető út közelében pár kecske legelt.

Az oázisokban való szállás helyes módszere

Ritkán láttam az oázisban kecskét, pláne ily késői órában, de egy kis aggodalommal napirendre tértem a dolog felett. Az oázisokban való szállás helyes módszere, ha az utazó üdvözli a földterület tulajdonosát. Ez késői órán azért jelent nehézséget, mert rendesen a falu távolabb fekszik az oázistól, s a környék néptelen. Mótorom éktelen hangja viszont felverheti a környéket. Lassan ereszkedtem a hágóról, s ilyen esetekben rendesen a decompressort sűrűn használtam. Ez a mai nagy motorokon már nem létező kis szelepecske megnyitja a hengert a külvilág felé. Nagy hasznát láttam az úton, nemcsak indításkor, midőn itt fecskendeztem be a start-koktélt pravazommal (5), de főleg fékezéskor. A hosszú lejtmenetben pazar motorféket nyertem, hogyha a kormányszarvon lelhető fogantyút félig húztam be. Ekkor a gép jellegzetes szuszogó-sípoló hanggal ki-s be fúvatta a dugattyú feletti légoszlopot, s ez erős fékhatást adott. Ha váltakozva haladtam dombokon, sokszor taktikáztam olymód, hogy midőn kisebb teljesítményt igényelt a haladásokkor friss levegőt engedtem be a hengertérbe. Pár túllevegőzött pöffenés már jó hűtést adott.

Fotó: LabOasis.org
Ritkán láttam az oázisban kecskét, pláne ily késői órában, de egy kis aggodalommal napirendre tértem a dolog felett

A motor számára is felüdülést jelentett a völgyben fekvő oázisba érés

A humusz - és víztartam a homokot megkötötte, így a gép jól irányíthatóan haladt a hűvösebb levegőben. A meredek sziklafalak között végigvezető keskeny út felszíne nem égetett, hiszen kétoldalt még a pálmafák, gránátalmafák, fügések is árnyékba borították. Ezt a hűvösséget az út menti vízcsatorna is fokozta. A csatorna mentén pompás virágok, üde zöld füvek csábítottak sátorverésre, mégis a már kinézett eszményi helyet kerestem. Pedig vagy ötvenméterenként megcsillantak az embernyi mély, kővel kirakott vízmelencék is. Annak dacára, hogy a víz combnyi sugárban csobogott, mégis a melencék alján is láttam a kő kirakásokat, oly tisztán ért ide a forrásvíz.

Fotó: LabOasis.org

Mint minden oázisban, úgy itt is, a víz elosztása szabályos rend szerint történt. A parányi, szoba nagyságú parcellákban paprikát, lóherét, tököt, dinnyét, paradicsomot termesztettek kb. fél méter magasságig. E feletti magasságokban a már említett füge, gránátalma, sárgabarack fákon és bokrokon kívül a szőlő uralkodott. Az itt burjánzó szőlő azonban nem a mi embert nyomorító módszerünkkel hozott hatalmas, mézédes fürtöket! Itt ismeretlen művelet volt a tetejezés, a permetezés, kacsolás, karózás. De még a metszést is csak ritkán végezték el. A karókat a fák törzse képezte. A kapálás is csak az aljnövényzet karbantartása miatt történt, de volt, ahol a fűből sarjadtak a tőkék.

Még a fürtökért sem kellett lehajolni, mert a fákról csüngtek azok alá. Az okos utazónak Afrikában a fő tápláléka a gyümölcs.

Én pedig amúgy is nagyon szeretem az édes gyümölcsöket, így a mennyország tárult elém. Az erős napsütés lehetővé tette, hogy a legmagasabb régiókba felnyúló pálmafák alatt vígan éljenek a kisebb méretű növények. Hiába a demokráciához gazdagság is kell. Végre megleltem helyemet, s lábamat kéjjel áztatva majszolni kezdtem vacsorámat. Gondoltam, hogyha megdőltem, s észrevettek, úgyis megjelennek a helybeliek, ha nem, akkor pedig evés után verek sátrat. A gyümölcsökhöz nem nyúltam, azt ráértem reggel vásárolni, noha az oázisokban a föld tulajdonviszonyai nem oly szigorúak, mint nálunk. Mindenkinek van ugyan saját területe, de nem kezdenek egymással ordítozni, ha valaki átjár a másik földjén, vagy kaszál a szomszéd füvéből. Sokkal rugalmasabbak ennél. Pedig a fű is érték. Láttam, hogy az oázisokban nem kaszával vágják a füvet, hanem a leggondosabban, marokra fogva, és sarlóval nyiszálva-s nem csapva. A sarló alakja is ezt sugallta, mert az oázisok sarlója nem erősen visszakanyarodó, mint nálunk, hanem sokkal inkább egy ívelt késhez hasonlít. Én mégsem akartam vendégként gyümölcsöt lopkodni. Azonban oly szeretett magányom nem tartott soká, mert az úton egy embervonta kordé közeledett. (...)

Rutinosan megfejtük az állatokat, pár perc múlva már szürcsöltem is a tejet, melyhez a helybeliek lángoshoz hasonló lepényét harapdáltuk. Bár furdalt a kíváncsiság, mit keres itt ez az ember, mégsem akartam rögvest ezzel a kérdéssel lerohanni. Miután megbeszéltük, hogy milyen országból érkeztem, a mótoromról kezdtünk csevegni. Ezzel mindenkinek az érdeklődését fel tudtam kelteni, hiszen lehet úgy fogalmazni, hogy a mótor visszajött az l941-43. évi harcok színhelyére.

Nem önzetlenül tereltem a szót ezirányba, hiszen reméltem, hogy jó tippeket kapok az egykori frontvonalakról, ótvar-lelőhelyekről.

Az öregnek jó műszaki képességei voltak, ezt láttam a birtoka körüli zsilipek kialakításáról, és a roppant egyszerű, de mégis ízlésesen kialakított pálmából és kőből épült házáról, meg villamos berendezéseiből. A dolgozószoba ugyan kicsire épült, de nemcsak a míves íróasztal, de a körülte felhalmozott kötetek üdítő látványt nyújtottak e távoli helyen.

Fotó: wikipedia, Largoplazo
Ksar el Hallouf, Tunézia

Elmondtam neki, hogy a múzeumom leégése után pár évet arra szántam, hogy végignézzem Magyarország, Erdély egykori kastélyait,melyek az élet minden metszetének szinte az összefoglalását adták – és gazdáikkal együtt a világháborúk után semmivé lettek, majd a háborúkkal kezdtem előbb műszaki szempontból, majd történeti, emberi nézőpontból foglalkozni. Figyelmesen hallgatott, s ahelyett, hogy a szavaimba vágott volna, engedte gondolataim kifejtését. Ez olyan szempontból rossz volt, hogy a vita pezsgő alkotó légköre elmaradt, viszont sokkal kiérleltebben tudtuk így egymással közölni, ki mit gondol a kérdésről. A nyelvi nehézségeim sem gyötörtek így annyira. Az idő múlására csak a lámpa körül keringő pár rovar utalt. Úgy hiszem mindketten olyan értelemben átláttunk egymáson, hogy ki-ki amit akart (volna) földi pályafutása során, azt már jórészt elvégezte, vagy rádöbbent, hogy azt elvégezni meddő. Így tehát volt bőven időnk elmélkedni.