A FÖLDGÖMB

Oroszok a spájzban - Birodalmi törekvések – a birodalmon túl

Oroszország megkerülhetetlen szereplője a híradások politikai rovatainak. A Szovjetunió összeomlása után válságos korszakot élő állam a 2000-es évek elejétől fokozatosan erőre kapott, és a társadalmi stabilizálódás és gazdasági megerősödés mellett az egykori cári, majd szovjet birodalmak örököse ismét nagyhatalmi babérokra tör. Ezt a történelmi hagyományok és a stratégiai szempontok is serkentik. A szándék valóra váltását lehetővé tevő gazdasági és katonai erő alkalmazását az orosz „érdekeltségek” legitimálhatják: az egyik ilyen az anyaországon kívül élő orosz kisebbség

A cári Orosz Birodalom az ortodox keresztények, a Szovjetunió pedig a kommunista mozgalmak világszintű védelmezőjeként tekintett saját magára – s e csoportokat jócskán fel is használták az egyes országok belügyeibe történő beavatkozás során. Ugyanígy a mai Oroszország az orosz anyanyelvű – ezáltal a modern nemzetfelfogás értelmében orosznak tartott – népesség esetében vállal védnöki szerepet, és igyekszik politikaigazdasági érdekeit rajtuk keresztül határain túl is érvényesíteni, elsősorban a hagyományos orosz érdekszférán belül. E folyamat napjainkban élénkebben zajlik, mint valaha! Ám az egykori Szovjetunió európai perifériájának államai (a három balti állam, valamint Belarusz, Moldova, Ukrajna, és a három kaukázusi köztársaság) példáján látni fogjuk, hogy mindez korlátlanul nem valósítható meg.

HAGYMAKUPOLÁK ÁRNYÉKÁBAN Akárcsak a cári időkben, az ortodox egyház és az orosz állam erős támaszai egymásnak

Az orosz nemzeti projekt

Amióta a Moszkvai Nagyhercegség a 15. században lerázta magáról a tatár igát, s igyekezett kiterjeszteni hatalmát, azóta két alapvető szempont szabja meg a mindenkori orosz geopolitikai célokat: a rivális nagyhatalmak minél távolabb tartása a birodalmi magterülettől, valamint a „meleg tengerekhez” való kijutás. A sors fintora azonban, hogy e célokat csupáncsak időlegesen, illetve részlegesen sikerült megvalósítani.
 Az északi és keleti terjeszkedés az ott élő, alacsonyabb technológiai és gazdasági fejlettségi szinten álló népcsoportok rovására viszonylag gyorsan haladt – a Jeges-óceánt a 15. század végére, a Csendesóceánt a 17. század közepére érték el az orosz katonák és telepesek. Dél és nyugat felé azonban lényegesen lassabb volt az előrejutás: délen a fénykorát élő Oszmán Birodalom, nyugatra pedig a lengyel–litván és a svéd államalakulatok bizonyultak kemény ellenségnek. Európa keleti felén csak a 18. századra sikerült a cári birodalomnak jelentős előretörést elérnie, amelyben a riválisok meggyengülése mellett nagy szerepe volt Nagy Péter reformjainak, az erősen központosított hatalomnak és az ütőképes hadseregnek.
A 19. sz. végére az Orosz Birodalom majd’ 23 millió km2-t uralt – egyre nagyobb belső feszültségekkel, elképesztő mértékű társadalmi egyenlőtlenségekkel és a nemzeti eszme felbukkanásával a nyugati szegélyterületeken.

PEREMRE SZORULVA... Egykori szovjet hősök tömegei vesztették el a talajt a lábuk alól


Az orosz kormányzat hamar felismerte a nemzeti érzelmekben rejlő veszélyeket, s egyre összehangoltabb oroszosítási politika formájában válaszolt. Ez egyaránt jelentette az orosz ajkú lakosság, elsősorban a hivatalnokréteg nagyarányú betelepítését a nem orosz peremvidékekre, a helyi nyelvek rovására az orosz nyelv hivatalossá tételét, valamint az orosz ortodox egyház hatalmának kiterjesztését – más egyházak háttérbe szorítása árán. Mindez erős ellenszenvet váltott ki a nemzetiségek részéről, s egyfajta ellenhatásként tovább erősítette a nemzeti mozgalmak kibontakozását. Az oroszosítási kísérlet végül is jócskán hozzájárult, hogy Középés Kelet-Európában – beleértve a Kaukázus vidékét is – jórészt idegenként tekintettek az orosz nyelvi-kulturális és politikai befolyásra.

 

A „szovjet”-oroszosítás

Az Orosz Birodalom összeomlása 1917–18 folyamán lehetővé tette az európai birodalomrész peremvidékein élő népek elszakadását, saját államaik létrehozását. Ezek azonban – Finnország, a három balti állam, Lengyelország, valamint a Romániához csatolt Moldova kivételével – a polgárháború végére (1922) a Szovjetunió részévé váltak, ahol azután ismét szembe kellett nézniük az oroszosító törekvésekkel. Ez a II. világháború után jelentősen felerősödött, érintve immár a három balti államot és Moldovát is.
A hivatalos politika szintjén egyértelművé vált, hogy bár a Szovjetunió valamennyi nemzetisége egyenrangú, az oroszok váltak a szovjet nép igazodási alapjává. Alapvető elem volt a birodalom nyugati szélén élő népcsoportok megvádolása a háború idején elkövetett kollaborálással, mely tömeges szibériai deportálásokban tetőzött, s főként oroszok betelepítésével járt együtt (a Kaukázust leszámítva ráadásul az akkori munkaerőhiány legitimálta is a betelepítést…).

KIVAGYISÁG? A nagyság, az erő, a vagyon teret követel – sokszor mások kárára is. Litvániában minden hétvége esküvőszezon. A hagyomány szerint a fiatalok korán házasodnak, eközben az orosz „pompa” jócskán teret kap


Bár a Szovjetunióban mindenhol lehetséges volt a helyi nyelven történő tanulás, az orosz mint „második nyelv” szerepe az évtizedek folyamán meghatározóvá vált – amolyan lingua franca (közvetítőnyelv)-ként. A más tagköztársaságba áttelepülők, így az oroszok mellet a balti államokba érkező ukránok, fehéroroszok és kaukázusi népek túlnyomórészt orosz iskolában végezték tanulmányaikat, általában nem sajátították el a helyi nyelvet , így nem a helyi népességhez, hanem az oroszokhoz asszimilálódtak, velük alkottak érdekközösséget. Ráadásul az orosz nyelvű lakosság Szovjetunió-szerte gazdasági és társadalmi fölénybe is került minden más csoporttal szemben. Az orosz nyelv alapos ismerete nélkül alig volt lehetséges a köztársaságok közötti mozgás, a továbbtanulás vagy egy vonzóbb munkahely betöltése. Az orosz anyanyelvűek a kommunista időszak nem épp szabad versenyen alapuló felvételi eljárásai közepette már csak politikai okokból is könnyebben kaptak meg egy vezetői állást, mint a más, politikailag kevéssé megbízhatónak tekintett nyelvi/etnikai csoportokhoz tartozók.
Az 1989 előtti évtizedekben – a vándorlások és az oroszokhoz történő asszimiláció miatt – folyamatosan növekedett arányuk szinte valamennyi európai szovjet tagállamban. Az érkezők azonban nem integrálódtak a helyi társadalomba, hanem egyfajta párhuzamos létet képeztek, melyet az orosz nyelv és a sajátos, lényegében azonban oroszosító szovjet kultúra határozott meg. Ez különösen problémás volt a balti államok esetében, ahol a II. világháborús szovjet megszállás után erős ellenszenvvel tekintettek Moszkvára, ráadásul a bevándorlás rendkívül erősen megbillentette a nemzetiségi arányokat.

 

A teljes cikket A Földgömb 2017. áprilisi lapszámában olvashatja!

Szöveg: Pete Márton, kép: Kálló Péter

 

Qatar 20161219
Felfedezők napja 2017