A szatmári vendégszeretet íratlan, de ez egy biztos szabály — az itteni népnek ugyanis a látogató kedvében járás ugyanolyan fontos, mint a saját földje, a rajta termett gyümölcsök és a belőlük készült termékek.

Igen, ez még Magyarország. Nagyon is!
A szubjektív térkép Nyíregyházát az ország peremére helyezi, pedig a hármas határ felé tempósan autózva már egy órája magunk mögött hagytuk a megyeszékhelyet. Úti célunk az Észak-Alföld folyók szabdalta vidéke, a Tisza és a Szamos határolta Szatmár. Akinek a fejében szegénységről, munkanélküliségről, a „fekete vonatról”, leszakadásról és nehéz sorsokról élnek képzetek, kellemesen csalódik a „tiszta udvar, rendes ház” elvárásainak megfelelő vidéki porták, gondozott kertek láttán. A sík vidék településeinek kanyargós utcái az egykori folyómedrek tekervényeire emlékeztetnek (a településhatárok gyakorta ahhoz is idomulnak); a takaros házak előtt a kispadokon barázdált arcú-kezű, korosodó asszonyok beszélgetnek. Ipar szinte nincs, a termelőszövetkezetek felbomlottak, az egykor híres szatmári csordák már csak Zsigmod Dezső filmjében láthatók. A falvak elöregedőfélben, az elszármazottak csak ünnepnapokon látogatják az ősi portákat: aki tehette, taníttatta gyermekeit, keressék a boldogulást messzebb, mert a földdel foglalkozni nem könnyű.

A gyümölcstermesztés hagyománya azonban évszázadok óta majdhogynem töretlen — melyet egyfajta logikus kényszer alakított ki. A folyók a szabályozás előtt szeszélyesen kanyarogtak ezen a tájon, holtágakat, mellékágakat létrehozva, erdős-mocsaras területeket közrefogva. Medrükből kilépve gyakorta elöntötték a környező, széles ártéri vidéket — ahol emiatt a gabonafélék termesztése kockázatosnak számított. A gyümölcsfák — köztük az itt honos Nemtudom-szilva — azonban nemhogy megsínylette, egyenesen követelte a nedvességben gazdag, agyagos, savanyú öntéstalajt. Ez a szilva szolgál alapanyagul a szatmári szilvapálinkának, a hagyományos, helyi pálinkafőzdék oltalom alatt álló, földrajzi eredetvédelemmel bíró termékének.

Fotó: Juhász Balázs
A besztercei szilva pálinkának, lekvárnak és aszalva is kiváló
Fotó: Juhász Balázs
ICA MAMA AKKOR IS JÓKEDVŰ, ha egész éjjel a lekvárfőző üst mellett öregítette a ciberét — a kimagozott, áttört szilvavelőt
Fotó: Juhász Balázs
A SZAMOS-PARTI NYUGDÍJASKLUB a környék legaktívabb hagyományőrző csoportja. A „legények” az új pálinkát ünneplik

Nyitott ajtók – nyitott porták
A betérő vendéget a házigazdák jó szívvel, saját kevesük legjavával kínálják. Szilvapálinkájukhoz a gyümölcs az ártéren termett, az úgynevezett „Fogásban”, Panyola legszebb és legnagyobb öreg szilvásában. A települést három folyó szigeteli el a külvilágtól: a Tisza, a Szamos és az Öreg-Túr. Hagyományai, szokásai nem hígultak fel, s mindezt elzárt fekvésének, valamint annak a sajátos helyzetnek köszönheti, hogy sokáig nem volt jellemző a betelepülés. Mindig is nagy híre volt szilvapálinkájának, a „folyékony valuta” sok ajtót tartott nyitva valaha — többek közt magát a pálinkafőzdéét is. A szóbeszéd szerint ugyanis Kádár János annyira szerette az itteni, eperfa hordóban érlelt célzóvizet, hogy vadásztársait előszeretettel kínálgatta vele. Ez mentette meg az Öreg-Túr partján álló főzdét a bezárástól.

Bár a panyolai pálinka első írásos említése csak 1752-ből származik, a párlatkészítés egyidős lehet magával a gyümölcstermesztéssel. A falusi kultúra meghatározó eleme volt, krízise meglehetősen újkeletű, ám válsága itt szerencsésen lerövidült. A termelőszövetkezet feloszlása után vagy tíz évig szünetelt a pálinkafőzés — ezzel együtt a fákat is kivágták, helyüket beszántották. Az egykori NDK autóiparának hiányosságai azonban nem várt lendületet adtak a helyi pálinkatörténetnek. Három fiatal — köztük egy panyolai fiú — a téli hidegben Olaszországba kirándult, de Wartburgjuk hazafelé felmondta a szolgálatot. Tanácstalanságukban a többiek panyolai barátjukon legalább egy kis pálinkát követeltek. Akkor tudták meg, hogy a falu híres terméke már nem létezik. Nemsokára ők lettek a düledező főzde gazdái — a település pedig egy emberként segített az építkezésben. Többet jelentett már ez a pálinkánál: reményt, az identitás egy darabját, a hagyományok felélesztését, újratelepített szilvafákat, messze földre eljutó hírnevet és némi pluszbevételt a helyieknek.

A teljes cikket A Földgömb 2011/5 lapszámában olvashatja!