A FÖLDGÖMB

Exodus

A szerző – arab szakot is végzett fotográfusként – végigkísérte az „arab tavasz” történéseit, és a kairói Tahrir tér eseményein is jelen volt. Amikor hazánkat közvetlenül is elérte a menekültválság, kamerájával – mint oly sok hazai fotós – ő is a forró helyszínekre indult. Egy külföldi menekültsegítő szervezet megbízásából nemcsak itthon, hanem a görögországi Idomeniben, Szerbiában, Ausztriában és Jordániában is dolgozott. A bicskei menekülttáborba egyedüli fotósként engedték be.
Sokakkal ellentétben nem az események középpontjába akarta vetni magát, nem közeli, nagylátószögű, hatásvadász drámai felvételeket látunk, hanem külső szemlélőként, távolságot tartva készített képeket. Egy lépéssel messzebbről, megfigyelőként keresi a válaszokat. Munkájának célja a megértéskeltés – hogy a fotográfia is hídként működjön a két, egymásnak feszülő világ között...

JORDÁNIA Ali, Huda nevű lánya és felesége, Szamah nézi, ahogy a nagybácsi Dzsászimmal játszik. Aleppóból menekültek Jordániába, de a háború után vissza akarnak térni Szíriába. Napjainkban Jordánia a menekültek fő befogadóhelye. A harcok kitörése óta 1,5 millióan érkeztek ide — ez több, mint ahányan 2015-ben az összes konfliktuszónából Európába mentek… A városnyi méretű zaatari tábort — amely ma a Közel-Kelet 3. legnagyobb menekülttábora — 2012-ben nyitották a polgárháború elől biztonságot kereső szírek számára. Ma 80 ezren élnek itt, több, mint a felük gyerek

Konkrét arcok és emberek

– Azért jöttem, hogy segítsek. Tudom, min mennek át, én is voltam ilyen helyzetben. Most már egy jól menő pizzériám van Münchenben – meséli egy baseballsapkás koszovói srác a Keletinél. A pályaudvar előtt futottunk össze. Érdekes figurának látszott, megkérdeztem, nincs-e kedve megenni egy gyrost.
Beülünk a legközelebbibe, és ott kérdezem tovább.
– Csak így, ingyen elviszed őket? Nagyon rendes tőled.
– Á, azért a kockázat miatt kérek pénzt. Meg ugye a benzin sincs ingyen.
Itt már kezd derengeni, ami később be is igazolódik: a srác egyszerű embercsempész.
– És mennyit kérsz egy fuvarért? – kérdezem.
– 800 euró per fő – válaszolta.
– És ha azt valaki nem tudja kifizetni?
– Tudod, sokan jönnek azzal, hogy a rokonuk már kint él, majd amikor megérkeznek, az fizet. Persze, amikor befutunk, senki sem várja őket, valószínüleg nincs is ott rokonuk. Ekkor muszáj egy kis nyomást gyakorolni. Ilyenkor kiderül, hogy valóban mennyi pénz van náluk. Ha ez sem elég, a nők egy-két hónap alatt ledolgozzák.
Elkerekedett szemem láttán zavartan hozzáteszi:
– Rám ez azért nem jellemző. Múltkor is volt egy bácsi, 150 euró volt nála. El sem vettem tőle.
Hiszem is, meg nem is. Miután végzünk az ebéddel, kimegyünk a pályaudvar elé, ahol egy koszovói család ül. Harmincas éveik eljén járó szülők, egy 5 éves kislány és 1 év körüli kisbaba. A fényképezőgépem láttán egyből kérik, hogy ne fotózzam őket. El is rakom a gépet. A müncheni pizzás ajánlatokat tesz, de már van fuvarjuk, ami állítólag nemsokára jön is értük. Két napja vannak itt, kezdenek félni, hogy a rendőrség felfigyel rájuk, és hamarabb elviszi őket, mint a csempész. Otthon már mindenüket eladták, nincs más irány, csak előre.

NICKELSDORF, AUSZTRIA Átfázva az állomáson: az érkező szerelvény egészen Münchenig visz mindenkit


Pár perc múlva meg is jelennek a rendőrök. Igazoltatás, majd rájuk parancsolnak, hogy pakolják össze a cuccukat, mindjárt indul a vonat Debrecenbe, ahol a kollégák várják majd őket, és elkísérik a befogadóállomásra.
Ezt így mind néhány beékelt angol szóval, magyarul...
A csempészsrác természetesen már sehol. A magas, nagydarab, göndör hajú apuka idegesen pakolászik. A babakocsit és néhány pokrócot, amit már itt kaptak, nem tudják magukkal vinni. Rendőri kísérettel ballagnak a vonat felé, én csak távolról kísérem őket. Ahogy a vonathoz érnek, az apuka nagyon elkezd magyarázni valamit.
– Á! Víz kell nekik – mondja az egyik rendőrnő, és vesz nekik két üveggel.
Nem az kellett. A férfi egyre ingerültebben magyaráz. Nagy nehezen rájövünk, hogy a cumisüveg hiányzik. Ott maradt a pályaudvar előtt, a többi holmi között. A vonat indulásáig alig pár perc van hátra.
– Hazudik, csak meg akar lógni – mondja az egyik rendőr.
– Majd kapnak újat Debrecenben!
Azt viszont elfelejtette, hogy a család azt sem tudja, hogy hova mennek. A férfi sírva fakad, könyörög a rendőröknek, hadd menjen el még gyorsan a cumisüvegért. Látszik rajta az elkeseredettség: jelen pillanatban semmit sem tud a gyerekeinek megadni, legalább ez az egy alapvető dolog legyen meg. A rendőrök bezárják a vonatajtót, a szerelvény elindul.
–Ne is törődj velük! Mindig kitalálnak valami dumát, hogy leszállhassanak – mondja nekem az egyik rendőr, és két társával együtt elindul a kijárat felé.
Visszaérve látom, hogy a cumisüveg ott van a babakocsiban…
Az üvegecskét hazavittem, és több mint másfél éve emlékeztet e koszovói „gazdasági bevándorló” családra, akiktől kezdve a menekültek már nem számadatok és statisztikák voltak, hanem konkrét emberek, arcok, történetek.

BALKÁNI HATÁRSÁV Idomeniben ragadt menekültek próbálnak átjutni a görög rendőrsorfalon, hogy a macedón határ közelébe jussanak

Kimerült menet

Egy lepukkadt Volán-buszon száguldok az M1-esen az osztrák határ felé. A kocsi tömve menekültekkel, főleg irakiak, szírek és afgánok. A zuhogó eső be-becsöpög a busz első ajtajának résein. A padló, ahol egy afgán testvérpárral kucorgunk, kezd vizes lenni. A fejem néha leesik, pillanatokra elalszom. Hajnali 3 óra körül lehet, a buszon szinte mindenki alszik. Nem csoda, hisz több mint 30 kilométert gyalogoltunk erőltetett menetben a Keleti pályaudvartól az M1-es zsámbéki elágazásáig. A buszon lévő menekültekkel együtt még 1200-an tették meg ugyanezt az utat, miután szeptember 4-én megunták a pályaudvaron való várakozást, és inkább a saját kezükbe vették a sorsukat.
Bármennyire is fázom, elnyom az álom. Mélyen alszom a kimerültségtől. Egy jó félóra múlva felébredek, és látom, hogy egy hálózsákkal vagyok betakarva. Zavartan nézek körbe. Az idősebbik afgán fiú (olyan 20 év körüli lehet) mondja, hogy hagyjam csak. Nekik van kettő is, elférnek alatta. Majd, ha megérkezünk, visszaadom. Megköszönöm, és alszom tovább.

BICSKE Tornaterem a menekülttáborban. Ha a tábori barakkok megteltek, kénytelenek voltak itt elszállásolni a menedékstátuszt kérőket

A teljes cikket A Földgömb 2016. novemberi lapszámában olvashatja!

Szöveg és Kép: Hölvényi Kristóf

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Â

Mentés

Mentés

Mentés

Qatar 20161219
The Champion – Interaktív élménypark