A FÖLDGÖMB

Svalbard - A „Hideg part”

III. Béla királyunk éppen a feudális Magyar Királyság felvirágoztatásán fáradozott, Anonymus épphogy csak összefoglalta eleink történetét a Gesta Hungarorumban, mikor a vikingek – miután elfoglalták Szicíliát is – új irányba fordították sniggjeik vitorláit. Egy izlandi évkönyv 1194-ben említi először, hogy „Svalbarði (»hideg perem«, vagy »hideg part«) négy nap vitorlázás Észak tengerén”

A viking kor után viszont a szigetek feledésbe merültek. Csak majd’ fél évezred elteltével kerülnek újra az európai látótérbe: a holland Willem Barents harmadik felfedezőútja során az Északkeleti-átjárót keresve 1596-ban bukkant rá a déli Bjørnøyára, avagy a Medve-szigetre. A kudarcba fulladt és Barents halálával végződő expedíció túlélői hírét vitték a szigetek érintetlen, bőséges vadállományának, így a következő néhány évben máris kereskedelmi méreteket öltött a rozmárvadászat. Néhány év alatt sikerült is kiirtani őket… Ezután a parti vizek bálnái felé fordultak a kereskedelmi cégek. Az angol és orosz érdekeltségű Moszkva Társaság tapasztalt baszk bálnavadászokkal dolgozott, és a kifőzött bálnazsírt Európában értékesítették. Persze a hírre megjelentek a holland, spanyol, dán és francia bálnavadászhajók is, és most már nemcsak a bálnákat, hanem egymást is gyilkolták a vadászok – az anyaországok haditengerészetének segédletével. A terület iránti igényük érvényre juttatására, e nemzetek védőszárnya alatt a bálnavadász-társaságok kolóniákat alapítottak a szigeteken, így a 17. század végére nyaranta már 200-300 vadászhajó és több mint 10 000 ember tevékenykedett a Spitzbergák vidékén. Csak a dánok néhány év alatt 60 000 bálnát vadásztak le! Az áldatlan állapotoknak csak a bálnák kihalásközeli állapota – így a zsákmány súlyos meggyérülése – vetett véget a 18. század végén.

JÉGGYALULTA TUNDRA A Spitzbergák ember nem járta, érintetlen, köves-jeges vadonjában még a természet az úr

Békés idők

A bálnák súlyos megritkulásával a tengeri nagyhatalmak el is vesztették a szigetek iránti érdeklődésüket. Ám a 19. században felívelt az Északisarkvidék iránti érdeklődés, és sorra indultak az Északkeleti-átjárót kutató és a pólust elérni vágyó, újabb expedíciók. A szigetek északi elhelyezkedésüknek és hónapokig jégmentes vizeiknek köszönhetően a kutatóutak fő bázisává váltak. Kalandozott itt Nordenskjöld, Nansen, és innen indult Amundsen, Floyd Bennett és Umberto Nobile is az Északi-sark légi meghódítására. De járt itt magyar ember is: először az osztrák– magyar északi-sarki expedíció 1872–74-ben. Ebből az időből származik a norvég Svalbard névnél nálunk jóval ismertebb Spitzbergák, avagy „Csúcsos-hegyek” elnevezése, sőt megfordult itt kutatóúton a nagy magyar geográfus, Cholnoky Jenő is 1910-ben: az ő nevét ma egy hegycsúcs viseli a Nordenskjöld-landon.

Egyezséget kötve...

A feltáruló sarkvidéki szigetcsoport geológiai vizsgálata új viszály magvait hintette el: kiderült, hogy a Spitzbergák földje hatalmas ásványkincsvagyont rejt! A réz-, ólom-, arany-, cink-, foszforit-, márvány- és a könnyen elérhető kőszénkészletek újra vonzóvá tették a vidéket. A terület azonban „Terra nullius”, azaz „senki földje” volt, ahol egyetlen ország sem kaphatott kizárólagos fennhatóságot. De persze sokan szerettek volna, így újra megindult a vetélkedés: svédek, norvégok és hollandok alapítottak itt bányavárosokat, na meg az északi területekre a nagy Orosz Medve is igényt tartott. A folyamatos feszültséget végül az 1920-ban Párizsban megköttetett Svalbardi Egyezmény zárta le, melyet Magyarország is aláírt, és napjainkban is érvényes. A térség gazdája-kezelője Norvégia, de a Spitzbergák önálló terület, melyet a Norvégia által kijelölt kormányzó, a „sysselmannen” irányít. Az egyezményt aláíró országok állampolgárainak – így nekünk is – joguk van itt letelepedni, vállalkozást indítani, használni a vizeket, kutatóállomást létrehozni, bányászni, halászni és vadászni is – az már más kérdés, hogy a terület élővilága védett, és a letelepedésre is szigorú helyi törvények vonatkoznak.
És persze a bányászati jogokat is szép lassan felvásárolta Norvégia, így ma már csak az oroszok tartanak fent néhány bányásztelepülést (de korántsem piacgazdasági alapon…), ahol a Lenin-szobor kopasz feje alatt békében dolgoznak együtt az orosz és ukrán bányászok. Nem csoda: a Krím légvonalban 4000 km, és a téli –40 Celsius-fokban, féléves sötétben akad más problémája is az embereknek...

RIKÍTÓ KÜLCSÍN Longyearbyen színesre festett, egykori bányászbarakkjai egy nem túl vidám világra emlékeztetnek

Hűtött élet

A mai lakosságszám nem éri el a 3000-et: 60%-uk norvég, majd’ 40% az orosz és ukrán, de számos ország tart fenn kutatóállomást saját legénységgel, plusz jelentős a thaiok száma is, akik elsősorban a vendéglátásban helyezkedtek el. Láthatunk itt jellegzetes grönlandi arcokat, találkozhatunk franciákkal, hollandokkal, svédekkel is…
A Spitzbergák valahol még mindig félúton jár a „Terra nullius” felé, ahol kilépünk a schengeni övezetből, de mégsem lépünk nemzetközi területre. Az oslói reptéren nem vásárolhatunk a duty-free-ben, mégis több kapun áthaladva, szigorú útlevél-ellenőrzésen esünk át – és még szigorúbb, mikor hazafelé tartunk.
És ha megérkeztünk, még furcsább törvények várnak: ha nem tudjuk igazolni, hogy képesek leszünk magunkat eltartani, kiutasítanak, itt ugyanis nincs szociális háló. Emellett itt sem születni, sem meghalni nem lehet. A szülés kiírt időpontja előtt három héttel el kell hagyni a szigeteket, ugyanis nincs erre felkészült kórház. Ha közelít a halál, szintén irány a kontinens: az aljzat fagyott, és a permafrosztba az 1950-es évek óta nem temetkeznek. És ez ügyben a felmelegedés újabb probléma elé állítja a szigetlakókat: a főváros, Longyearbyen kis temetőjéből az 1950 előtt elhantoltakat is exhumálni kell majd, hiszen sokan spanyolnátha-járvány áldozataként kerültek ide annak idején. Félő, hogy az aljzat felengedésével a vírus is újra támadhat (akárcsak múlt nyáron a lépfene a szibériai Jamal-Nyenyecföldön, ahol – a feltételezések szerint – a 75 éve antraxfertőzésben elpusztult, majd idén nyáron kiolvadt rénszarvastetemekről terjed el újra a vírus).

HŰVÖS LEGELŐKÖN A rénszarvasok kiválóan alkalmazkodtak a tundrai élőhelyekhez és a zord klímához. A hosszú, téli sötétséghez még a szemük is idomul: telente olyan változáson megy át, ami segíti a szűkre szabott fény érzékelését

Jegesmedveföld

Napjainkban már csak kevesen élnek bányászatból. A turizmus egyre jelentősebb bevételi forrást jelent: lehet méregdrágán kutyaszánozni, motorosszánozni, hajózni és tengerikajakozni, vagy épp horgászni. Na meg persze itt vannak a világ legészakibb éttermei és kocsmái is, szebb napokon tömve turistákkal, akik szerencsénkre alig hagyják el a civilizációt. Amúgy is a turisták nagy része csupán egy-két napra jön, és élvezi az adómentesen viszonylag tűrhető áron beszerezhető norvég söröket. De itt található a Föld legészakibb egyeteme, természettudományi és helytörténeti múzeuma, meg kicsit északabbra, Nyugat-Alesundon a világ legészakibb postahivatala.
Itt él a világ jegesmedve-állományának 15%-a, azaz több mint 3000 példány. Tehát 1 emberre kicsit több mint 1 jegesmedve jut! (Ezzel csak a kanadai Churchill település vetélkedhet, ahol 800 lakosra nagyjából 1000 jegesmedve jut!) A 3 métert és 700 kg-ot is elérő jószágok kifinomult ragadozók, és nemcsak gyorsan futnak, de jól is úsznak. Fa meg egy sincs az egész Spitzbergákon… Elsőre akár viccesnek is tűnhet, de amikor szembesülünk a helyi rendelettel, hogy a településről éles lőfegyver nélkül tilos kilépni, elkezdjük azért komolyabban venni a jegesmedveügyet. Az engedélyek birtokában, fegyverrel a vállunkon gyalogolva persze még mindig kicsit szürreális, hogy e pluszsúllyal indulunk túrázni. Egészen addig, míg meg nem pillantjuk az általános iskolásokat, akik épp csak a partra ugrottak le bringázni: mindegyikük hátizsákjából kikandikál a fegyver csöve…
Fegyvert csak a közösségi épületekbe – kocsma, bolt, bank és a hivatalok – tilos bevinni: le kell támasztani a flintákat az előtérben egy megjelölt helyen.
A jegesmedvék normális esetben a befagyott tenger jegén lesnek fő táplálékukra, a lékeknél levegőért felbukkanó fókákra. Ha lenne jég... De egyre fogy a medvék tengeri jeges élettere, és már a szárazföldön is kóborolnak, rénszarvasra és más szárazföldi emlősre vadászva, vagy csak az elpusztult állatok tetemeit kutatva. Gyakran megjelennek a házak környékén is – mindezek ellenére védett állatok, vadászatuk tilos! Lőni csak önvédelmi célból lehet. És ha bebizonyosodik, hogy nem tartottuk be a támadást megelőző előírásokat, a kórházi számla mellé még jókora büntetést is mellékelnek.
Két éve egy cseh biológustársaság elhanyagolta a táboriőr-állítást, jött is csemegézni egy medve. Kíváncsiságból az egyiküket lábánál fogva húzta ki a sátorból, ezért persze lelőtték. A végeredmény: egy helikopteres mentőszámla, jó néhány csavar a szilánkosra tört lábszárcsontba, és 360 € bírság…

SZORONGATOTT HELYZETBEN A szigetek jelképe Földünk egyik legveszélyeztetettebb nagyragadozója, a jegesmedve. Fő táplálékuk a sarkvidéki tengeri jég lékeinél levegőért felbukkanó fókák. Ám a felmelegedés hatására a jégpáncél nyaranta egyre nagyobb területen olvad el, így a jegesmedvék az év felében alig jutnak táplálékhoz

Longyearbyen

A világ legkiejthetetlenebb és egyben legészakibb városa. Este fél kilenckor érkezünk a repterére. A Nap még magasan jár, hiszen április 20-tól augusztus 23-ig sohasem nyugszik le. A közeli füves lapályon, a kijelölt kempingben állítjuk fel sátrainkat. Pár méterre a tengerparti lagúna már madárvédelmi rezervátum, ahol a köves turzáson ezerszámra költenek a sarki csérek, bogarásznak a parti iszapban a tengeri partfutók. Ahogy az árnyékok megnyúlnak, az apácaludak kihozzák a partra fiókáikat, és betotyognak a sátrak közé legelni.
A várost John Munroe Longyear michigani üzletember alapította 1906-ban Longyear City néven, mivel megvásárolta a környék bányászati jogát. Szénbányáit végül 1916-ban eladta a norvégoknak, de a város a mai napig is az ő nevét viseli (a byen norvégul várost jelent). Aktív szénbányászat viszont már nem folyik, de a múltra drótkötélpályák, bányászbarakkok, a hegyen pedig fekete meddőhányók és felhagyott bányatárók emlékeztetnek. A város határában az egyik ilyen felhagyott és a permafrosztba mélyített táróban rendezte be a norvég kormány a Spitzbergák Nemzetközi Magbankot. Az állandóan fagyos hőmérsékletén őrzik a világ élelmiszernövényeinek magjait egy esetleges globális katasztrófa esetére.
Bár az Észak-atlanti-áramlat jócskán fűti a szigetcsoport déli részét, a tenger szintje felett 600-700 m-rel már a hó és a jég az úr. Az év nagy részében hó fedi a tájat, a vegetációs időszak nagyjából két hónapra korlátozódik. Ezalatt kell a természetnek mindent bepótolnia: e rövidke időszakban szaporodnak a madarak, virágoznak a tundra növényei, és próbálnak téli tartalékot gyűjteni az itt élő állatok. Bár a nyár hűvös, de csak ritkán esik: Longyearbyenben az éves csapadék mindössze 190 mm (és túlnyomó részben télen, hó formájában érkezik). Vajon miért van tele minden tőzeglápokkal és patakokkal? Mert e csapadéknak mindössze két hónapja van elolvadni és beszivárogni a tundra fagyos kövei közé.

TUNDRATÚRA Az előrejutást leginkább a gleccserek áradó olvadékvizei nehezítik. A száraz lábas átkelés sokszor lehetetlen, az 1-2 °C-os vízben gázolás frissítő élmény...

A teljes cikket A Földgömb 2017. áprilisi lapszámában olvashatja!

Szöveg és kép: Klein Dávid

Qatar 20161219
Felfedezők napja 2017