A tanumi sziklák Svédország és Norvégia legdélebbi határvidéken, a legközelebbi tengeröböltől 5 km-re fekszenek. Ám a rajzok tanulsága szerint a tengeri kötődés a mainál szorosabb volt. A hajók és a valódi ritkaságnak számító bálnaábrázolás szerint a bronzkorban a tenger hajózható része még Tanum partjait mosta.

A jégkorszaki jégborítás elolvadásával ugyanis jelentős tehertől szabadult meg ez a kőzetlemez-rész is, s emelkedni kezdett, mely mozgás ma is tart. Ha ez nagyobb ütemű, mint a tengerszint emelkedése, akkor egyre több szárazföld bukkan elő a vízborítás alól, és egyes, korábban partvidéknek számító területek, távolabb kerülnek az aktuális partszegéyltől. Az alapvetően dombos tájnak így jócskán átalakult a vízrajzi képe és tengerszegélye. A ma is vizenyős laposokkal, lápokkal tarkított táj lejtőinek szikláit vizsgálva az is kiderül, hogy Skandinávia vaskori emberei már jól értettek a fához, és gyakorlott, ügyes hajósok voltak, valamint ismerték a szekeret is.

Az alakok között azonban síelőket, szánon utazókat is látunk, valamint családi- és vadászjeleneteket is.
Mivel a vésetek nem egy időszakban keletkeztek, a vésetek, rajzok stílusa, kidolgozottsága és állapota is az évezredek környezeti és társadalmi változásairól tanúskodik.

A szabadon megtekinthető vésett ábrák fennmaradását elsősorban az erózió veszélyezteti, mivel kemény gránitba karcolt mélyedések körül azért idővel mállik, kopik a kőzetlap. Így a jól láthatóság és a konzerválás kedvéért az alakokat vörös festékkel emelték ki a szabadtéri múzeum fenntartói.

Fotó: exterra