A korábbi expedíción bőségesen okulva, mindent a legnagyobb gonddal készíthettek elő. A kutatóút vezetőjén, Merklen kívűl már 1932-ben is járt a Nanga Parbat oldalán a második expedíció hegymászócsoportjának tagjai közül Aschenbrenner és Bechtold, az újabb résztvevőket: Bernardot, Drexelt, Müllrittert, Shneidert, Welzenbachot, Wielandot és Hieronimust a sok jelentkező közül választották ki. A tudományos csoport vezetője, Finsterwalder, nemcsak az Alpokban, hanem a Pamir expedíció folyamán is pompásan alkalmazta a térképek elkészítésekor különleges fényképészeti eljárását. Ezt a munkát a Nanga Parbaton Raechl segítségével hajtotta végre, aki még a földrajzi, időjárástani, morfológiai megfigyeléseket is magára vállalta, míg a kőzettani és földtani anyag begyüjtéséről és feldolgozásáról Mischlnek kellett gondoskodnia.
Az így megalakult törzskar 1934 május 2-án már Kasmír fővárosában, Szrinagarban volt. Nagy gondot fordítottak a magashegyi teherhordók kiválasztására is. A legjobb 35 teherhordót azok közül választották ki, akik a korábbi angol Everest expedíciókban és más Himalája expedíciókban is résztvettek és ezek során a legmegbízhatóbbaknak bizonyultak. Szrinagarból az 560 ládányi felszerelést a Dzsélam folyón és a Vulár tavon át szállították Bandipurba, ahonnan 600 málhahordó vitte tovább, jódarabon az ősi pamirúton. Május 7-én, hogy a kemény havat kihasználhassák, éjjel keltek át a veszedelmes 4200 m magas Burzil hágón, május 8-án Asztorba értek, 13-án pedig már a vad és kopár hegyi oldalakról az Indus völgyébe ereszkedtek le. Innen, az Indus völgyéből pillantották meg legelőször az ezüstösen tündöklő Nanga Parbat csúcsát. 300 km-t tettek meg Szrinagartól és alig négy hete keltek útra Münchenből, míg a Nanga Parbat lábához érkeztek. Légvonalban már egészen közel voltak a célhoz, de ettől 7000 m-es magasságkülönbség választotta el őket. Ez a Föld legnagyobb magasságkülönbsége ilyen rövid vízszintes távolságra.
A Nanga Parbat éppen téli álmából ébredezett, meredek oldalairól egymásután mennydörögve robbantak le a jéglavinák. Megelőzően a tudományos sajtóban hosszú vita folyt arról, hogy a Nanga Parbatot a tavaszi vagy az őszi időszakban előnyösebb-e megmászni. A nyári monszún idejében ugyanis a Gangesz alsó vidékén magas a légnyomás és ez délkeleti irányú szeleket hajt. Ilyenkor állandóan a tenger felől fuj a szél Indián át a Himalája gerincének, Belsőázsia felé. A Himalája féli lejtőin ilyenkor a felszálló légtömegekből bőségesen csurog az eső. Kasmir területének nagyrészét egy előtte terpeszkedő gerinc jobbára megvédi a csapadékos szelektől, de ezzel szemben a szelek minden akadály nélkül érhetik el az északabbra fekvő, a délinél jóval magasabb hegyvonulatokat. Ezen a réven a Nanga Parbat vidéke, hiszen 8000 m magasságot meghaladó tömegével szomszédai fölött egészen elkülönülten emelkedik ki, elég erős monszúnt kaphat.
A Himalájában, sajnos, sehol nincsen a nagyobb magasságokban elhelyezett, szabadon fekvő időjárásmegfigyelőállomás és így a csúcsmagasságok időjárásviszonyairól meglehetősen gyengén vagyunk tájékoztatva. A völgyekben levő állomások adatait a tapasztalat szerint nem lehet a csúcsövezetre vonatkoztatni, mert így pl. akkor, amikor 1934 júl. 8-15-e között a Nanga Parbaton a kutatókra nézve oly végzetes viharos idő dühöngött, a Nanga Parbattól 50km távolságra északra fekvő Gilgitben pompás napos és nyugodt időjárás volt. A Nanga Parbat meglehetősen hátul fekszik már a Himalája előláncai mögött, úgylátszik, nincsen állandóan kitéve a monszúnhatásnak és a Nanga Parbatot a monszúnnak csak legnagyobb, legerősebb légáramlástömegei érintik hatásosabban.

A Nanga Parbat a Bulder csúcsról, az expedíció útvonalával

Az indiai időjárásmegfigyelők tapasztalatai szerint a monszúnnak ezek a szélsőséges, erős kitörései egyfolytában csak néhány napig szoktak tartani. Az eddigi tapasztalat szerint, éppen az időjárásviszonyok miatt, a Nanga Parbat megközelítésére a legalkalmasabb idő június, valamint július eleje. De legkésőbb július közepéig, mikor a monszún szélsőséges kitöréseitől lehet már tartani, ajánlatos a hegység csúcsövezetében tartózkodni. A magas és puha téli hó miatt túlkorán indulni megint nem lehet s így a Nanga Parbaton a hegymászóknak valójában az időjárásváltozás nyugodt szakaszában, az időjárás kockázatával kell versenyt futniuk. Nem elég tehát a nagy anyagi áldozat, az erős elhatározás, testi alkalmasság és rettenetes fizikai megerőltetés, még jó adag szerencse is kell hozzá, hogy az ilyen természetű vállalkozások sikerrel járhassanak.
Az expedíció május közepén indult el a Rakhio völgyből és június folyamán akart a Rakhio gleccser mentén annyira felkapaszkodni a Nanga Parbat lejtőjére, hogy a csúcs elleni közvetlen támadást a kiszemelt IV. táborhelyről 6185 m magasságról, legkésőbb július elsején megkezdhesse. Amikor május 17-én az ideiglenes alaptábor helyére értek, 3450 m magasságon, az erősen olvadó hó állapotából megállapíthatták, hogy ebben az évben az időjárás az időszakhoz képest kb. két héttel előbbre volt. Bizonyos, hogy a rossz előjelből ítélve az expedíció sikere ettől kezdve még nagyobb mértékben függött a szerencsétől. Ugyanilyen szerencsétlen időjáráseltolódás volt az oka annakidején a Wegener grönlandi pusztulásának is.
Május 25-én érkeztek meg az első szállítmányok a 3967 m magasságban létesített főtáborhelyre. Még ennek az alaptábornak a felszerelésén dolgoztak, amikor május 27-én megkezdték a magasság felé lépcsőzetesen előretolt táborhelyek felszerelését. Az elsőt 4468 m, a másodikat 5340, a harmadikat 5900 m magasságban állították fel. Közben a főtáborhelyről Merkl felügyelete alatt gondosan osztályozva indították útnak a magasabb táborhelyek ellátására szánt felszerelési tárgyakat, élelmiszert stb. Minden pompásan ment, közel voltak már a IV. táborhely felállításához is, amikor az élcsoportban dologozó Drexel június 7-én rosszul lett, heves főfájásról panaszkodott, úgyhogy a második, majd a főtáborhelyre kellett visszaszállítani. Hiába tették a legnagyobb erőfeszítéseket, hiába állították a beteg érdekében legsúlyosabb szolgálatba az expedíció egész teherhordóhadát, Drexel, az expedíció első áldozata, a következő nap tüdőgyulladásban meghalt. A haláleset, a temetés, néhány napi kényszerű munkaszünettel járt. Elég jelentékeny késedelmet szenvedtek azzal is, hogy a bennszülöttek élelmezését szállító karaván megkésett, emiatt a folyamatos munkát csak június 22-én lehetett újra megindítani. A hegymászók ezzel igen sok jó, az előhaladásra igen alkalmas napot vesztegettek el. Június utolsó napjaira sikerült végre a nagy támadáshoz szükséges felszerelést a IV. táborhelyen úgy elhelyezni, hogy ott a támadócsoport gyülekezhetett és elindulhatott a csúcs felé. Június 26 és 29-ike között felállították az V. állomást 6600m-en és július elsején, olyan hidegben, hogy a sátrakban sem szállott a hőmérő -13º alá, Aschenbrenner, Bechtold, Merkl Müllritter, Welzenbach, Wieland, és 17 válogatott teherhordó, mint élcsoport, amelynek az alsóbb táborhelyekkel, az összeköttetést és utánszállítást fent kellett tartania, a IV. táborhelyről megindult felfelé. Az élcsoportra súlyos feladatok vártak. Igen nehezen járható jégfalban kb. 6800 m magasságban, szinte elképzelhetetlen fáradsággal és ügyességgel kellett lépcsőt vágni, köteleket feszíteni, hogy ezt a nehezen megmászható részletet a teherhordók részére is járhatóvá tegyék.

A Nanga Parbat az expedíció útvonalával a Csönrga csúcsról

Július 4-én este azonban már 6955 m magasságban, a jól berendezett VI. táborhelyen készültek éjjelezni. Az út legnehezebb részén szerencsésen túljutottak és úgy látszott, hogy a Nanga Parbat legyőzésére nem kell több 3-4 napnál. Az időjárás is igen jónak ígérkezett. Általános volt az öröm és a jó hangulat; Merkl boldogan osztogatta szét társai között a pompás édességeket, mások titkos rekesztékekből a legjobb cigarettákkal kedveskedtek. A teherhordóknak is jutott néhány válogatott falat. Általában a sátorban olyan volt a reménykedő hangulat, mintha Karácsonyt ünnepeltek volna a Nanga Parbat havak lejtőin.
A következő nap rosszul kezdődött. Három legjobb teherhordójuk kapott hegyibetegséget, vissza kellett küldeni őket. Emiatt át kellett csomagolni az egész teherszállítmányt. Mindamellett még ezen a napon sikerült 7050m magasságban felállítani a VII. tábort is, de a szűk sátorban rosszul töltötték az éjszakát. Welzenbachnak és Wielandnak légzési nehézségei támadtak, nem tudtak aludni. Július 6-án reggel megint két teherhordó jelentett beteget, ezek olyan súlyos állapotban voltak, hogy nem lehetett magukban őket visszaküldeni, Bechtoldnak kellett velük leereszkednie, már csak azért is, hogy az alsóbb táborokkal az összeköttetést biztosítsa. Az V. tábort és az utat is teljesen befujta közben a hó és Bechtold csodálkozva hallotta, hogy a IV. táborhely környékén napok óta annyira tűrhetetlen időjárás volt, hogy emiatt az utánpótlást sem tudták útnak indítani. Az élcsoport eközben ugyanezen a napon elérte a 7451 m magas „Ezüst nyerget”, ezzel felérkeztek az ú. n. hófennsíkra. Innen a csúcsig egészen szabadnak és könnyűnek látszott az út, a résztvevők úgy vélték, hogy a csúcsra 4-5 óra alatt könnyen el is érhettek volna. Itt, a Nanga Parbat közvetlen árnyékában, 7489 m magasságban ütötték fel az utolsó, a VIII. táborhelyet.
Este csillagos volt az ég, de még az éj folyamán tomboló orkán támadt. Jelentkezett a monszún! A szélrohamok féktelen lökései alatt a vas sátortartó rudak egészen elgörbültek és a sátrakat csak reggel tudták kötelekkel megerősíteni. Merkl, Welzenbach és Wieland azonban bíztak az időjárás jobbrafordulásában. A csúcsmászáshoz a hátizsákok már elő voltak készítve, a szükséges szerszámok, műszerek, fényképezőgép stb. be voltak rakva. Július 7-én reggel szünet nélkül bömbölt tovább a szél, a sátorból ki sem lehetett mozdulni. A hóförgeteg őrült sebességgel vágtatott végig a fennsíkon és a felkavart hópelyhek elsötétítették a Napot. D. e. 10-11 órakor még teljesen sötét volt. Mindenki megbujt a sátrak mélyén, a hálózsákban. A metsző hidegtől egyelőre nem szenvedtek, de az óriási szél miatt a legegyszerűbb meleg ételt sem tudták elkészíteni. Az orkán eközben óráról-órára fokozódott, vad dühvel csapkodta a sátorponyvákat és lassankint mindenki meggyőződött róla, hogy ebben a förgetegben lehetetlen a csúcsmászást megkísérelni és hogy egyelőre hiába várják az idő megváltozását. Az általános felfogáshoz híven Merkl ki is adta a parancsot a IV. táborhelyre való visszavonulásra. Két csoportban indultak útnak. Az első kisebb csoportban Aschenbrenner és Schneider három teherhordóval vágta az utat. Az első csoportot bizonyos távolságban Merkl, Welzenbach és Wieland a többi teherhordóval követte. A legnagyobb rendben indultak el. Az Ezüst nyeregnél az első csoport tomboló szélben alig tudott a meredek peremen áthaladni. Schneider ment elől, a teherhordók középen, a sort Aschenbrenner zárta le, minden pillanatban készen arra, hogy valakinek a zuhanását felfogja. Az egyik teherhordót egy széllökés tényleg el is kapta és csak a legnagyobb nehézséggel tudták a zuhanást fenntartani, másképen az egész csoportot magával rántotta volna. A küzdelem hevében a lecsúszott teherhordó hátáról a szél lekapta a hálózsákot és így az öt ember részére csak egy hálózsák maradt. Emiatt még ezen a napon feltétlenül el kellett érniök az V. vagy IV. állomásra, mert másképen megfagytak volna. A tomboló viharban 10 m-re sem láttak és az utat sokszor eltévesztették. Hogy a teherhordókat a fárasztó kerülőutakból megkíméljék, a VII. állomás előtt viszonylagosan könnyű úton Aschenbrenner és Schneider eloldották magukat a teherhordóktól és meghagyták nekik, hogy a nyomokat gyorsan kövessék. Ez alatt egy pillanatra a szél kavargó felhőket szétverte és láthatták, amint a második csoport éppen az Ezüst nyergen ereszkedett le. Scheneider és Aschenbrenner a mély hóban emberfeletti küzdelem árán, teljesen átfagyva és kimerülve estére elérte a IV. táborhelyet. Teherhordóikat nem tudták meglátni, hasonlóképen a második csoport tagjait sem. A IV. tábor lakói egész éjjel hiába várták az elmaradottakat.
Az első csoport teherhordói csak a VII. állomásig tudtak eljönni, ott megháltak. Sokkal rosszabb helyzetbe került a második csoport, mert annak sátor nélkül, az Ezüst nyereg alatt egy szükségállomáson a szabadban, kegyetlen hidegben kellett az éjszakát eltöltenie. Merklék ugyanis egy későbbi kísérlet céljaira a sátrat a VIII. állomáson visszahagyták, abban a határozott meggyőződésben, hogy aznap az V. vagy a VI. állomást még biztosan elérik. Hogy ezt az aránylag rövid utat miért nem tudták megtenni, az szinte érthetetlen és egyben a Nanga Parbat katasztrófájának megítélésekor az egyik legfontosabb mozzanat. Nagyon valószínű, hogy a nagyobb teherhordó csoport miatt a veszélyes helyeken sokkal jobban kellett biztosítani az utat és hogy ez a biztosítás sok időt rabolt el. Az is lehetséges, hogy a tomboló hóviharban töltött éjszaka annyira kimerítette az erejüket, hogy a következő táborhelyre már nem bírtak leereszkedni. A szabadban töltött éjszakát az egyik teherhordó nem bírta ki, a helyszínen meghalt , ugyancsak lefagyott akkor Merklnek a jobb, Wielandnak mint a két keze. Július 9-én reggel Merklék tovább indultak, de a kényszerű szálláshelyen vissza kellett hagyni három teherhordót, mert azok részben betegek, részben hóvakok voltak. Ugyanezen a reggelen Wieland kimerültségben meghalt, alig 30 m-re a VII. táborhelytől. Merkl és Welzenbach ezen a táborhelyen meg is állapodtak, míg négy teherhordó lejebb ereszkedett. Ez a teherhordócsoport mellig érő hóban gázolt lefelé. A hóvihar annyira tombolt, hogy a IV. táborhelyről, ahol most már nagyon jól tudták, hogy az elmaradottak a halállal küzködtek, - lehetetlen volt előre jutni, lehetetlen volt a legkisebb segítséget is nyújtani. Július 10-én reggel ugyan kiderült, de a vihar még mindig veszettül dühöngött és a gerincekről messze elnyúló, vízszintes uszályban hordozta a havat. Délután a IV. táborhelyről hét embert láttak a magasból lefelé mászni. Amennyire lehetett, elébük siettek, de amikorra összetalálkoztak, a lefelé jövők számára már négyre csökkent. Mindannyian teherhordók voltak, két társuk korábban, az egyik három méterrel a menekülést jelentő V. állomás előtt halt meg. Mind a négyen kisebb-nagyobb fagyásokat szenvedtek. Keserves és óvatos kezeléssel lehetett csak beléjük lelket verni, csak éjfélre éledtek fel annyira, hogy rettenetes szenvedéseikről számot tudtak adni.

A Nanga Parbaton a VI. táborhelyről az Ezüst nyereghez vetető gerinc

Július 11-ére virradó éjjel halt meg az emlékezetes felső szükségállomáson az otthagyott teherhordó. A következő reggel két megmaradt társa leereszkedett a VII. táborhelyre, ahol Merkl és Welzenbach tanyázott. Merklék minden reggel, amikor felhők egy pillanatra felszakadtak, láthatták hogy a IV. táborhelyről mentőcsapatok indulnak útnak, de a szerencsétlenek nem tudhatták, hogy azokat a vihar és porhó napról-napra visszaveri és hogy újra indulni látszó csapatok mindig ugyanazokból állanak. Szegények csendben, nyugodtan várták a segítséget.
Július 12-én sikerült végre Aschenbrennernek, Schneidernek és Müllritternek három teherhordó kíséretében, minden felszerelés nélkül, feneketlen hóban az V. táborhelyre hat órai küzdelem után feljutni. Az egyik teherhordót a sátor közelében találták holtan, Aschenbrenner és Schneider a másik két teherhordó hulláját is fel akarta szedni és köteléken le akarta ereszteni, de az újra erősödő vihar visszatérésre kényszerítette őket.

A Rakhint gleccser, a háttérben a Hindukus és a Pamír

A 13-ára virradó éjjel a VII. táborhelyen Merkl mellett a sátorban meghalt Weltzenbach. A következő reggel Merkl és a vele maradt két teherhordó megindult a VI. táborhely felé, a IV. táborhelyről jól lehetett látni, amint Merkl két jégcsákányra támaszkodva keservesen botorkál lefelé. A VI. táborhely előtt egy kis emelkedésen kellett volna átküzdeni magukat, de ezt a fáradságtól már nem bírták. Inkább barlangot vájtak a jégbe és abban húzódtak meg. A IV. táborból megfigyelhették, hogy a magasban egy ember elő-előlép és integet. Hébe-hóba a fergeteg egy-egy segélykiáltást is lesodort. Július 14-én egyedül vánszorgott lefelé egy menekült, Merkl egyik hűséges teherhordója. Súlyos fagyásokkal, teljesen kimerülve sikerült őt valahogy a VI. táborba menteni. A szerencsétlen hallatlan élniakarással vágta magát keresztül magát a hóviharon. Merkltől nem hozott levelet, csak egyszerű elbeszélése alapján szerezhettek a IV. táborbeliek tudomást Merklék hősies küzdelméről és szenvedéseiről. Júl. 15 és 16-án Schneider és Aschenbrenner küzdötte fel magát mégegyszer az V. táborhelyig, de minden siker nélkül, a feneketlen hótömegben nem tudtak tovább jutni. Július 17-én az expedíciónak akkor a IV. táborhelyre érkezett másik két résztvevője: Raechl és Mischl – pedig nem voltak ehhez a magassághoz hozzáedzve – még egy kísérletet tettek a lehetetlenre, de nekik is vissza kellett térniük.
Az idő még mindig förtelmes volt. A Nanga Parbat oldalán pedig elhalkult az utolsó segélykérő hang is. Bizonyos lett már, hogy Merkl és hűséges teherhordóját is áldozatai közé sorozta a Nanga Parbat.
Minden lehetőség elmúlt arra, hogy az expedíció felhatolhasson a Nanga Parbatra, még arra sem jutott mód, hogy halottaikat összeszedjék. A gerincekről még mindig hosszú fátylakban verte a havat a szél. Az európai résztvevők utolsó erejüket is beleadták a végső küzdelembe, nagyon meg is fogyatkoztak és egyelőre még túlközel voltak az átélt borzalmakhoz. A teherhordók nem akartak, de nem is tudtak volna felhatolni. Igy a visszatérésről kellett gondoskodni. Fokozatosan egymás után bontották szét a táborokat, mindinkább kikerültek a vészes havas világból, de a szerencsétlenül beteljesedett tragédia után nem tudták igazi örömmel üdvözölni az alhavasok világának zöldelő gyepszőnyegeit és virágait. Munka közben és munka után szomorú emlékezésekkel teli beszélgetések során minduntalan, újra és újra megelevenedtek az átélt események, melléjük telepedtek a Nanga Parbat örök hóleple alatt szunnyadó bajtársak.
A végső elszámolás során mégsem lehet a német nanga-parbati expedíciót eredménytelennek mondani. A hegymászócsoport munkája tragikus fordulattal közvetlenül a cél előtt omlott ugyan össze, de a tudományos csoport elvégezte legfontosabb feladatát. Finsterwalder vezetésével nagyon sok értékes anyagot gyüjtött össze és azon kívül ma már ugyanolyan kivitelben, mint ahogyan az Alpokról készülnek a legfontosabb térképeink, nyomtatásban a kezünkbe vehetjük a Nanga Parbat vidékének nagyszerű térképét is. Ez a térkép örök emlékét őrzi azoknak, akik az emberi ismeret és a tudomány előrehaladásáért életüket áldozták az ismeretlenség fehér hóbirodalmának.