A hóhatár fogalmát a meteorológiában és a földrajzban eltérően értelmezik. Előbbi esetben általában a pillanatnyi vagy időjárási hóhatárt értelmezi, azt a szintet, amely felett az adott időpontban a csapadék hó formájában hull a felszínre, és hólepel formájában egy ideig meg is marad.

A földrajzban azonban az éghajlati vagy állandó hóhatárt alkalmazzák, vagyis azt a szintet, mely felett az év során folyamatosan összefüggő hótakaró borítja a felszínt (ezeken a területeken a hófelhalmozódás meghaladja az olvadás mértékét).

Ennek tengerszint feletti magassága nagyban függ a földrajzi szélességtől. Általános tendencia, hogy az Egyenlítőhöz közelebb húzódik a legmagasabban, akár 4000-6000 m-en is lehet. A mérsékelt övezetben a sarkok felé haladva egyre alacsonyabbra tevődik, a sarkvidékeknél pedig leszáll a tengerszintre.

A tényleges hóhatár kialakulását azonban a földrajzi szélességen kívül jelentősen befolyásolja a domborzati helyzet és az adott területre hulló csapadék (hó) mennyisége.

A legalacsonyabban húzódó hóhatár a sarkvidékeken figyelhető meg; itt alig van magasabban a tengerszintnél, a gleccserek a vízbe nyúlnak.

Antarktisz, King George-sziget

A legmagasabban húzódó hóhatár a csapadékszegény magashegységekre jellemző: Pamír, Nyugati-Himalája, Középső-Andok.

Cerro el Muerto, 6488 m, Chile (friss, ám hamar elolvadó hó nyomaival). Az itteni a Földön legmagasabbra nyúló éghajlati hóhatár: kb. 7000 méteren húzódik.