A közép-anatóliai fennsík vulkanizmusát a harmadidőszaki hegységképződés hívta életre. Az Alpok és a Kappadókiához közeli Torosz-hegység kiemelkedésekor létrejött mély törésrendszerek mentén utat talált a felszínre a magma, létrejöttek az Erciyes-, a Develi-, a Melendiz-, a Kegiboydoran-vulkánok és a Hasan Dag kúpja. Ezek sorozatos kitörésének törmelékeivel feltöltődtek a a térség mélyedései, völgyei, eltűntek az alacsonyabb dombságok, és a táj fennsíkká vált.

Innen átvették a munkát a külső erők. A szélerózió, az aprózódás, a lefolyó csapadék, a folyóvizek könnyedén alakították a viszonylag laza vulkanikus üledéket, a vulkáni tufát és tűzárkövet. A törökországi szárazföldi klíma hőváltozékonysága az aprózódás révén lazítja a kőzetet, az esőkből és a hóolvadásból származó vizek pedig könnyedén kimossák a kilazult kőzetszemcséket. Ezzel folyamatos lemosással, bevágódással kerekednek, mélyülnek a Kappadókiára jellemző méhkaptár formák. A nagyobb szerkezeti törések mentén bevágódott folyók olyan széles völgyeket is kimélyítettek, mint Zelve és Göreme völgyei, ahol az egykori, sziklákba vájt települések egy része ma is látogatható. És még a föld alá is bevezet...

A legszebb állapotban megmaradt föld alatti települések Derinkuyu és Kaymakli egymástól 10 km-re fekvő városai. Ezek leginkább védelmi okokból kerültek föld alá. A puha kőzetben könnyedén kialakíthatták több szintes városaikat már az 5. századtól kezdve. A 7. század környéki arab-szászánida invázió idején a kersztény lakosság a föld alá menekülve tarthatta meg templomait, kegyhelyeit, a települések területe folyamatosan növekedett. Sőt, ezidő alatt a föld alatti templomok, lakás- és életkörülmények jóval meghaladták a felszíni körülmények színvonalát.

A szeldzsuk időkben a föld alatti városok leginkább katonai szerepet kaptak, a karavánszerájaikat csak innen 5-10 km-es távolságban építették fel.