“A Dalai Láma nyári kertbe való költözése után hamar beköszöntött a nyár. Pompás idő ez Lhászában! harmincöt foknál soha nincs melegebb, az éjszakák pedig kellemesen hűvösek. De a száraz éghajlat miatt a csapadék ritka, és nemsokára mindenki vágyakozva lesi az esőt. Van ugyan néhány kőkút Lhászában és környékén, de ezek csaknem minden évben kiszáradnak. Akkor Kijcsukból kell a lakosságnak vizet hordania. A folyó ugyan szentnek számít, ennek ellenére néha hullákat süllyesztenek el benne, amelyeket a halak szerencsére hamar eltüntetnek. A folyó vize friss és tiszta, akár egy hegyi pataké, mert a Nyencsen Tangla hegyeiből ered.

Amikor a város kútjai kiapadóban vannak, és kiszáradnak az árpamezők, akkor mindig megjelenik egy különös kormányrendelet: a szent város minden lakója köteles mindaddig vízzel locsolni az utcát, amíg a parancsot vissza nem vonják. Fura sürgés-forgás kezdődik ekkor. Mindenki, aki csak mozogni tud, vödrökkel és kancsókkal szalad a folyóhoz, és cipeli az értékes nedűt a városba. A nemesek a szolgáikat küldik, de aztán kiveszik a kezükből a kancsókat, és lelkesen vesznek részt a maguk is a “vízicsatában”. Mert nem csak az utakat, de a járókelőket is szorgosan lelocsolják. Szegény és gazdag, öreg és fiatal, mindenki az utcán van, nincs többé osztálykülönbség, csak öntöznek, locsolnak, fröcskölnek...

Alattomos záporok zúdulnak az ablakokból, a háztetőkről patakok ömlenek, régi fecskendőket szednek elő, és sugarukat hirtelen az ember arcába irányítják. Hát még a gyerekek! Végre azt tehetik, amit máskor nem szabad. Ezt persze teljesen kiélvezik. Magától értődik, hogy jó képet kell vágni a játékhoz, még ha tetőtől talpig csurom vizesek is vagyunk. A játékrontók ugyanis duplán ráfizetnek. Ha valaki szitkozódni kezd, az egész társaság ellene fordul, és egész biztosan nem marad száraz rajta semmi. Valóságos népünnepély. Rám természetesen különösen kivetették a hálójukat, mert a “csermen Henriglá”-nak, a német Henriknek még másnál is többet kell kapnia!

Mialatt Lhásza utcáin dúl a vízicsata, a Dalai Láma nyári kertjébe rendelik a “kadongi orákulumot”, Tibet leghíresebb esőcsinálóját. Ott már várja őt a kormányhivatalnokok fényes gyülekezetes a Dalai Láma személyesen elnököl. A szerzetes a várakozásteli közönség előtt hamar önkívületbe esik. Teste önkívületbe esik. Teste vonaglani kezd, szájából nyögések törnek elő. Ebben a pillanatban a szerzetes hivatalnokok egyike ünnepélyesen elsőt kér az orákulumtól, mert a rossz termés sok kárt okozna az országnak. Az orákulum mozdulatai eksztatikussá válnak, érthetetlen mormogását apró felkiáltások követik, és máris ott terem egy titkár, aki kihámozza ebből és sebesen leírja a jóslatszerű szavakat, majd átnyújtja a táblát a minisztereknek. A médium teste istenétől elhagyatva mély ájultságba esik, és kiviszik őt.

Most egész Lhásza feszült figyelemmel lesi az esőt. És tényleg esik is! Akár hisz az ember a csodában, akár valami ésszerű magyarázatot próbál keresni, tény az, hogy a transz után nemsokára mindig esik az eső.

Elméjüket gyakorló, vitázó szerzetestanoncok

A brit képviseletnek volt egy meteorológiai állomása, ahol folyamatosan méréseket végeztek, és ott évi 35 centiméteres átlagcsapadékot jegyeztek. Ennek fő tömege rendszerint az évnek erre a napjára jutott. Egész jó orákulum lehetett volna egy meteorológusból.“

Heinrich Harrer, Hét év Tibetben
Cartaphilus

Kép: www.tibetol.ca, wikipedia, www.geog.ubcs.edu