Amikor lépten-nyomon fesztiválokról hallani, nehéz a naptárban olyan hetet találni, amelyre ne essen egyszerre akár két-három program is. De bármilyen színes is a kínálat, egy igazi fiesta-rajongónak a július 6-tól 13-ig tartó pamplonai másfél hét minden évben piros betűs ünnep.

A fiesta megnyitása a városháza előtt

A baszkföldi város védőszentjének tiszteletére 1591 óta évente megrendezett fiesta legfőbb eseménye a bikafuttatás. Az ötlet nem új keletű, a mára világhírűvé vált esemény évszázados múltra visszatekintő ünnep, amely a hétköznapok szokásából ered, melyet időközben újabb és újabb rítusokkal bővítenek. Így lehet egy tradíció eleven és a napjainkban is élő.

A Kr.u. 3. században élt Fermínt a franciaországi Toulouseban szentelték pappá, majd később Pamplona püspöke lett, mígnem egyik hithirdető útján 302-ben Amiensben lefejezték. Emiatt alakját Franciaországban is különös tisztelet övezi, de emléke igazán tisztán Navarrában maradt fent. Tiszteletére egyes baszkföldi városokban már a középkorban is ünnepnapokat rendeltek. Ereklyéinek egy része 1196-ban került vissza Pamplonába, ekkortól kezdve már itt is évi rendszerességgel ünnepelték. Az évszázadok alatt az egyházi ünnep és az évi nagyvásár ideje lassan egybeolvadt, ami ráadásul kiegészült a Spanyolország szerte népszerű bikavívással.

Kezdetben még csak a vásárra tartó kereskedők hajtották végig a város utcáin állataikat, de ahogy a bikaviadalok rendszeressé váltak már a harci bikákat is hasonló módon terelték az arénába. Az esős navarrai ősz hatására a pamplonaiak 1591-től az egyházi megemlékezés, illetve a vásárok és bikaviadalok alkalmát is ugyanazon nyári időponthoz rögzítették. Innentől kezdve vált július első fele a San Fermín megemlékezések vagyis a „Sanfermines” idejévé.

A vörös kendő és az egyszerű fehér ruha mára elválaszthatatlan a sanfermintől és Pamplonától. A jellegzetes háromszög alakú kendőt egy magára valamit is adó helybéli a július 6-i txupinazo előtt legfeljebb a csuklójára köti, de a fiesta kezdetétől már mindenki a nyakába akasztva viseli egészen július 14-én éjfélig. Ekkor ismét a városháza előtti téren gyűlnek össze, és könnyeket hullajtva válnak meg a fiesta elengedhetetlen kellékétől. Miután pedig bánatosan elénekelték a Pobre de mí – Én szegény éneket, egy újabb időszak kezdődik, amelyből már csak 351 nap van hátra és ismét elérkezik San Fermín.

A világon általában csak a sajtóban hallott – és túldramatizálva a „szörnyű kínhalálok” veszélyeként leírt – bikafuttatásról ismerik a San Fermínt, ám személyesen megtapasztalva ez az ünnep ennél sokkal gazdagabb. Évről-évre egyre több hagyomány társul a már meglévő szokások mellé, amely tíz-tizenöt év elteltével már olyan erős tradícióként ismétlődik meg, mintha ősidőktől fogva része lenne az ünnepnek. Ilyen a szökőkútról való tömegbe ugrás, az utcahossznyi asztaloknál elköltött közös ebédek, az utolsó éjszakán a kendőknek a templom kapujára történő felkötése és elégetése, vagy a Pamplona népszerűségét felfuttató, Hemingway tiszteletére rendezett hasonmás verseny. De ide sorolható azon külföldiek kitüntetése is, akik a fiesta igazi hírét viszik szerte a világban.

Persze, akit csak a futtatás érdekel, annak érdemes megfontolni az olyan nagy öregek tanácsát, mint Julen Madina Ayerbe. Miután 2004-ben egy – turisták tapasztalatlansága miatt kialakult tumultusban felbukott – vagy öt szúrást kapott, de a következő évben ismét visszatért. Szerinte mindennél fontosabb a jó edzettség és a tökéletes koncentráció. Éppen idén, 56 évesen tette le végleg a futócipőjét, hogy 40 év után ma már csak a korlátról nézze amint az 500-600 kilós harci bikák több ezer ember között futnak végig a majd’ egy kilométeres útszakaszon az arénáig.

A városvezetés a 2009-es, utolsó tragikus baleset óta különös figyelmet fordít a valójában a turisták tömege miatt egyre veszélyesebbé váló futtatások előtti tájékoztatásra. A legfontosabb, hogy csak józanul, jó fizikummal szabad a bikák elé állni, ahol a cél nem az állat megérintése, hanem a szarvak mellett, előtt, esetleg azok között cikázó gyors sprint. Ha pedig valaki a földre kerül, a legnagyobb lélekjelenlétet igénylő feladat, hogy fekve kell maradni. Egy takarásban lévő, lassan feltápászkodó ember akár „véletlenül” is a bika szarva elé kerülhet. Mindezt csak többéves tapasztalattal és józan fegyelmezettséggel lehet begyakorolni – ez pedig egy fiesta keretében nem egyszerű feladat! -N.Zs.-

Kapcsolódó cikkek:
A Földgömb 2006/4 - Az Ibériai-félsziget című tematikus számában
A Földgömb 2009/3 - Kovács Bálint: Véres dicsőség – Bikaviadalok

Képek: Nemerkényi Zsombor, sanfermin.com, wikipedia