A sírásó pancsersége

Sírásóval utazni élvezet. Mivel a sírásó egészen különleges, már-már baráti viszonyban van a halállal – végül is kenyéradója – így nem kell az utazótársnak (ez esetben e sorok írójának) állandóan hallgatnia az amúgy nem sokra tartott élethez való konok, görcsös ragaszkodás hangjait. Tehát indochinai utazásomhoz S. Zoltán (mh.: baracskai temető) sírásó társasága mellett döntöttem – bárha utazásaim többségét egyedül abszolváltam. Végre gondolataimba mélyülten baktathattam a kambodzsai aknaveszélyes ösvényeken, nem kellett a dzsungelban az ágreccsenésekkor panaszhangokat hallgatnom, az arany háromszögben türelmesen nézhettem a kábítószercsempészek éjszakai vonulását (fekvő bringánkon keresztül), kedvemre turkálhattam Laoszban hegynyi elhagyott lőszerraktárakban, pánikmentesen és kedélyesen meg tudtam beszélni útitársammal, hogy a minket üldöző csapat két – hozzánk legközelebb kerülő brigantijából – melyiket ki döfi le hangtalanul (persze a fordított változat sem kizárt).
És mégis… egyszer S.Z. sírásó mindezek ellenére kellemetlen helyzetbe hozott.

A didisos mellső végtagja – mintha embrió lett volna. Kihasználva útitársam bambaságát elkészült e kép.

Indochinában – mintegy fricskát mutatva a sorsnak és a világi hatalmaknak – a sok háború, nyomor, bombázás, kivégzés ellenére talán a világon a legkedvesebbek az emberek. Igaz, nem mindenki jóságos, de Theo Kham Latipahya, a hosszú, fekete hajú, l7 éves leányka mindenképpen lebilincselt szépsége mellett udvariasságával, tapintatával. Pedig Sanh faluba (Kambodzsa) nem luxusterepjáróval érkeztünk, csak bringával. Ebédünket már a lány házánál fogyasztottuk el. Számomra elérhetetlen tisztaságú, bár rendkívül egyszerű, lábakon álló házba érkeztünk. A földre terített szőnyegeken fogyasztottuk a helyi ételeket, melyeket faszénen, kémény nélküli agyag tűzhelyen készítettek a konyhában. Már vagy a tizedik fogásnál tartottunk, de S.Z. nem fogadta meg már a „fogyasztói” repülőgépen kiadott jelszavamat: Gyűjtsd a kalóriát!; a helyi ételeken csak nyammogott, velem ellentétben, aki az ismeretlen ízeket nagy lendülettel elemeztem… A tizenegyedik fogás azonban valóban bizarrnak tűnhetett egy amatőr számára. S.Z. tapintatosan megkérdezte, hogy végtére mit is eszünk? Ismerve a lábas tartalmát, teljes blazírtsággal, természetesen feleltem: pácolt embriót. S.Z. nedves csuklása után azonban mosolyogva felhívtam szíves figyelmét az életerős apára, aki nemcsakhogy nem igazán szereti, ha a lányát elcsábítják, de ha az ételét megvetik az a helyi szokások szerint azonnali karóbahúzást és lassú tűz feletti pörkölést jelent. S.Z. élete első külföldi útjára szerencsémre egyáltalában nem készült, így halotthalványan merített a tálból. Vesztére. A didisos mellső lábát emelte ki – amely bárkinek összetéveszthető volt egy gyermek kezével.

A didisos pofája – nagyszerű csemege. Talán az ürgéhez áll legközelebb. Nagy népszerűségnek örvend fogyasztása.

Mereven bámult a kanálra, miközben én tovább lóditottam: inkább az apát nézd, meg a bátyakat, akik már indulnak erősítésért! A gyomor izmait is kell edzeni, nemcsak a lábakat!S.Z. azonban megátalkodott makacssággal, nem akarta nyelőcsövének perisztaltikáját üzembe helyezni! Javasoltam a szájüregi pumpálást a gyomor felé – ám ehelyett S.Z. hirtelen felugrott, s én kénytelen voltam emelt hangon rögtönözni egy történetet az ottmaradók szórakoztatására, nehogy hallható legyen, ahogyan az udvaron viharos sebességgel kifele tolat a didisos-leves S.Z. emésztőrendszeréből.
Bár kétségtelenül jól sikerült a turpisság, lehettem volna tapintatosabb is. Viszont a példa mutatja, hogy az amatőr éhenkórásznak nem árt felkészülni a konyha váratlan fordulataira…