Vietnamban ezzel szemben isszonyú a szigor. Az állomásra be sem engednek jegy nélkül, az ablakomat azonnal felhuzatják, nem nézhetek ki, minden kocsiban van egy kalauz, és pont engem talál meg, követelve, hogy csukjam be a waggon ajtaját. A közbenső állomásokon nemhogy leszállni nem lehet, de a waggonok ajtaja bezárt (ez baleset alkalmával érdekes helyzetet eredményez!) Azt senki ne kérdezze, miért ez az álfegyelem!? Vietnamban egyedül a Wolkenpass (Felhő) hágón láttam embereket a waggonok tetején, máshol nem.

A vietnami vasútak konyhája. Bárki odamehet, és főzhet.

Ugyanakkor Kambodzsában – amíg a vasút járt – vásárolhattam magamnak 2000 Ft-ért teherwaggont, amit a szerelvény után köthettem, és a tetején kis asztalt és széket helyeztem el, hogy étkezéseimet is ott bonyolítsam. Sziámban, amikor a király végre nagy nehezen lelépett a Királyi Palota magánvasútállomásáról, akkor a márvány padlón (hogy csúszott!) fel tudtam verni sátramat.. De Vietnam maga a pokol. Aztán megelégeltem a dolgot. Pár nap múlva már a bájos Nguyen Thi Nga házában aludtam, s vele – aki kalauz volt - indultam a vasútra, ahol végre – protekciósan – kedvemre járkálhattam, mozdonytól forgalomirányító szobáig. Azon a vonaton, ahol Nga teljesített szolgálatot az utolsó waggon szabadperronos volt, ami azonnal a kedvencemmé vált a pokolba kívánt zárt (fogyasztói) kocsik helyett. A nyitott perronon állva az utazás különös gyönyörűséggel töltött el – nem sziszegtek az intercityk (általam módszeresen kitámasztott, s ideges kalauzok által ujra becsukott) ajtói.

Közös lakoma a vietnami vasútakon. Meghívtak. Figyelemre méltó a képátlóban az előző waggón, melyet a piacra szállító kofák csomagjai töltenek ki – itt nincsenek székek. Biztos, hogy okosak voltak az illetékesek Magyarországon, hogy megszüntették a teherszállítást a vonatokon? (Igaz a vasútak is lassan megszűnnek itt) A kocsiban lelhető gyümölcsökből, husokból, szemes zsákokból bárki vásárolhatott az utazás alatt.

A fa mennyezetű perronról beláttam a vietnami vasútak étkezőkocsijába. Ez meglepetéseket tartogatott, hiszen rekeszekre volt osztva, és az utasok – beosztva egymás közt az egyes boxokat – kedvükre főzhettek. A vasút biztosított késeket, edényeket, eszközöket – és ami a legfontosabb: tűzhelyeket és brikettet. Mivel ebédidőm volt, rögvest megrendeltem táplálékomat, aminek elkészítését Nga egyik barátnője vállalta. A rizs főzését a vasút ónbádog víztartányából engedett vízen, mélyhúzott, de gyári edényben végezte a samottbélésű tűzhelyen, de egyes waggónokban hengeres égetett agyag tűzhelyek voltak. Hanem igazi érdekességet jelentett számomra a főzéshez használt hengeres, kb. arasznyi magas, belül ujjnyi lukakkal kisajtolt brikett. Elmentem persze később a brikettüzembe is – egy udvar végébe épített sufniba, ahol szénporból, agyagból, fűrészporból és mazutból sajtolták kézzel a hengereket, majd teherkerékpáron szállították a konyhákra.

A tüzelőanyag: szénpor, mazut, faőrlemény és agyag keveréke. Izzik tőle a samott henger, amibe helyezik. Kémény nem kell a tüzelőhöz, hiszen – mint az az előtérben látható két kiégett, sárgás fűtőelemen jól látszik - önkéménnyel bír a fűtőbetét, a két tucatnyi, ujjnyi vastag lukon át a levegő – illetve a füstgáz áramolhat. A receptúrák különbözőek: vannak helyek, ahol őrölt faszénpor is kerül bele, máshol égett növényi olajat is tesznek hozzá, sőt olyan fűtőbetétgyártóval is találkoztam, aki (egy fémöntővel kooperálva) viaszt is tett a présgép tartányába- mivelhogy a betéteket préselik, majd szárítják.