„Evégből csak a Balatonra kell mennünk, hogy teljes pompájában gyönyörködhessünk benne.
A tó befagyott. A jég tiszta, még nem hullott reá hó. Meglátszik, hogy dirib-darab jégből fagyott össze. Ha nagy hidegben csendesen sétálunk a jégen, egyszerre üvegszerű pattanást hallhatunk. A pattanás ismétlődik, most erősebben. Azután újra mind sűrűbben pattog, ropog a jég. Zengő, süvöltő hangok hallatszanak, távoli tompa dobbanások, nyekkenések. Egyszer aztán rettentőt szól a jég, megrázkódik az ember, - hisz az ágyú nem szól nagyobbat. A dörrenés után tompa búgás távozik tőlünk, halljuk, hogy a hang végignyilallt az egész tavon. Kellemetlen hangok következnek utána, mintha valaki gyémánttal üveget vágna. És ez így megy mindaddig, amíg az éj tiszta, a tó jegén nincs hó, és a levegő hűl lefelé. Addig a jég is hűl ki.

A jég alsó lapja, amely a vízzel érintkezik, természetesen 0 fokos, de felfelé mindig hidegebb és hidegebb s hidegebb a felső lapján.
Minden test, amely lehűl, összehúzódik. Összehúzódik a jég is. Ez az oka, hogy megrepedezik. Össze-vissza. Tulajdonképpen fel kellene görbülnie, mint a vékony zselatinlapnak, amit ha a tenyerünkbe fektetünk, felguzsorodik a tenyérből származó nedvesség miatt, ami a zselatin alsó lapját kiterjeszti. A jégnek a felső lapja húzódik össze s össze kellene az egésznek göngyölődni. De persze, ez lehetetlen, ezért a jég össze-vissza repedezik. A repedezés nagy erővel történik. A 20-30 cm vastag, kemény jéglap szétrepedése nagy hangot ad. Ez a pattogás, durrogás a balatoni halász fülében kellemesen hangzik, mert ilyenkor biztosan lehet a jégen járni, a jég hízik.” (Cholnoky Jenő: A jég-világ, 1914)