Itthon a keresztes vipera az egyértelmű sztár, nem csekély mértékben a sajtóhíreknek és a legendáknak köszönhetően. Az emberi fantázia szeret a kígyók körül tombolni... Úgyhogy szögezzük le, bár elemi iskolai ismeretanyag: a vipera nem ugrik le a fáról a kiránduló nyakába, nem bújik be a párnája alá és villás nyelve (amellyel szagol és tapint) nem a mérgező fullánkja. Nyilván ezek megmosolyogtató tévhitek, mégis meglepően sokan gondolják igaznak!
A keresztes viperákkal való találkozás az átlagember számára meglehetősen bonyolult. Magyarországon három helyen él területileg szétszórt állományban: a Felső-Tiszánál a Bockereki-erdőben (ez a populáció egyébként fekete színváltozatú), a somogyi Baláta-tó környékén valamint a Tokaji-hegység több pontján.

Az erdei siklónak semmi köze a viperákhoz, ám ezt a fajt is agyonütik - félelemből

Mérge hemolitikus hatású, azaz oldja a vörösvértesteket és az érfalakat. Érdekes módon a sün majdnem immunis a kígyómarásra, ezért a egykor sünből próbáltak előállítani ellenszérumot - kevés sikerrel. A keresztes vipera marásának veszélyessége – a mérges kígyókhoz általában hasonló módon – sok mindentől függ (évszak, mikor mart utoljára, mikor táplálkozott, mennyire érzékeny rá az illető), de általánosságban elmondható, hogy egy egészséges felnőtt esetében egyszerre több keresztes vipera marása kell ahhoz, hogy igazán veszélyes legyen a helyzet. Nem úgy, mint pl. a Déli-Kárpátokban is honos homoki vipera esetében, amelynek marása valóban életveszélyes (ezzel kapcsolatos folyóiratcikkünket lásd a Földgömb 2007/3-as .számában)!

Másik viperánk a még ritkább rákosi avagy parlagi vipera, melynek első nevét az ötvenes években betiltották… E kistermetű, speciális élőhelyeinek eltűnése miatt kiveszőben lévő faj marása egy darázscsípéshez hasonlít - mivel elsősorban rovarokra vadászik, amelyek megöléséhez kevés méreg is elegendő. A természet igazából mindenben a legtakarékosabb megoldásokat dolgozta ki…
Mérget termelő állatfajaink száma meglehetősen nagy. A varangyok, unkák vagy a szalamandrák is termelnek védekező-elrettentő méregváladékokat, de a pókok különösen aktívak méreg-ügyben.

A lódarázs híre veszedelmesebb, mint a mérge

Meglepő módon az egyik legerősebb mérgű nyolclábú éppen a búvárpók, ami víz alatti, tojásnyi légbuborékban lakik és mint rajzfilmhős is ismeret (vízipók-csodapók!). Másik kellemetlenül harapó pókunk a mérges dajkapók. Áldozatai nehezen gyógyuló, nagy duzzanattal járó marási felület mellett rosszullétre, fejfájásra panaszkodnak. Ha el akarjuk kerülni mindezt, akkor nem érdemes mezőkön-réteken járva száraz kórók közé font sűrű pókhálót bontogatni, mert legkönnyebben a kikelt utódokat védő nőstény pók alkalmazhat velünk szemben jogos önvédelmet. Nyitott szemmel járva lkerülhető egy jó nagy térdharapás is. Egyéb pókjaink kis csáprágója nem igazán alkalmas az emberi bőr átharapására.

A méhek és darazsak szúrása minden évben okoz néhány halálesetet, elsősorban allergiás tünetek fellépése miatt (légutat akadályozó torokduzzanat), mérgükre érzékeny embereknél. Támadás esetén a kalcium injekció és tabletta életmentő is lehet. A tényleg durva látványt nyújtó lódarázsról viszont kiderült, hogy mérge kisebb hatású, mint a méhé és jelleme is nyugodtabb annál. Kísérletezni viszont nem érdemes vele - a lódarázsnak is lehet rossz napja...

szöveg és kép: ifj. Vasuta Gábor