és annak nemcsak a környezeti, építészeti, hanem a gazdasági és társadalmi közegébe is (s ha ilyen már nincs, hát létrehozza azt). Nyugat-Európában már a hetvenes években, Magyarországon a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján megindult egyfajta „vissza a természetbe” mozgalom, amely az ökologikus építészetnek a technikainál mindenképpen komplexebb és mélyebb, társadalmi vonatkozásait helyezte a középpontba.

Nem hobbitfalva, ökofalu. Itt nemcsak a házak energiatakarékosságára ügyelnek, hanem a hozzá kapcsolódó ökológiai gazdálkodásra is.

Ökofalvak
Ennek a célkitűzésnek eredményei az ökofalvak, amelyekből Magyarországon 8-10 ismert. Ezek változatos, de szélmalomharcnak tűnő viszonylagos sikerrel vagy sikertelenséggel küzdenek a globalizált piaci és bürökratikus környezet tengerében. Az ökofalvak ellentmondása, hogy azt az összetartozó lokális közösséget, amely a tradicionális társadalmak természetes hordozója volt, ma már mesterségesen kell létrehozni, és ehhez le kell mondani a modern élet sok vívmányáról, és közben biztosítani kell a közösség önfenntartását is egy olyan környezetben, amelyben ezzel ellentétes erők uralkodnak. Jellemzően fejezi ki ezt az ellentmondást, hogy a magyarországi ökofalvak közösségei nem az elnéptelenedő falvakban helyben maradó lakosság szerves fejlődésével alakultak, hanem egy városi értelmiségi réteg „kirajzásával” jöttek létre és így másodlagosan töltötték meg a meglévő téri kereteket. Magyarországon ökofalvak elsősorban a Dunántúlon jöttek létre, azon belül is főképp Somogyban. Ilyen falu többek között Visnyeszéplak, Gyűrűfű és Krisnavölgy is. Mindezek a kezdeményezések azonban annyira elszórtak, hogy inkább bátor kísérleteknek tekinthetjük őket, semmint társadalmi léptékben követhető alternatívának. A nyugat-európai országokban azóta az érdeklődés inkább a városokon belüli ökologikus építészet lehetőségeinek kutatása felé fordult, és minden bizonnyal ez várható nálunk is.

Érdekes keverék. A Mojave-sivatagban található, non-profit Cal-Earth egészen a gyökerekig visszanyúlva, a föld-víz-levegő-tűz, azaz a négy ősi elem egysége - és élvonalbeli kutatási eredmények - felhasználásával igyekszik egyszerű, olcsó, tartós és fenntartható építészeti megoldásokat találni, amelyek segítségével a legszegényebb országokban is felépülhetnek otthonok és a “romlott” társadalomból kivonuló, modern “telepeseknek” is környezeti harmóniát nyújthatnak.

Szelíd fenntarthatóság
Ezekkel az ellentmondásokkal együtt is szemléletével mindenképpen megtermékenyítőleg hatott az ökologikus építészetre ez az irányzat. Felértékelte és az építészet számára is befogadhatóvá tette az autonómia fogalmát, amely egyaránt értelmezhető épület, régió és város léptékben is. Az autonóm ház koncepciója szerint az adott hely adottságait a legcélszerűbben és legtakarékosabban kihasználva, a természet körfolyamataiba minél szervesebben bekapcsolódva, „szelíd” technológiák alkalmazásával úgy valósítható meg a fenntarthatóság, hogy az épület és környezete önellátó egységet alkot, miközben a központosított rendszerektől (például az elektromos és a gázhálózattól) való függése minimális.

A szelíd eszközök a csak távolról és drágán beszerezhető csúcstechnológiával szemben olyan egyszerűen, helyben megvalósítható, kis léptékű és jól bevált megoldások, mint a nádgyökérzónás szennyvíztisztítás, az esővízhasznosítás, a kézmosásnál, zuhanyzásnál elhasznált „szürke” szennyvizek újrahasznosítása öntözésre, wc-öblítésre, szélkerék és napkollektor használata energiatermelésre, és még sorolhatnánk. Mindezek olyan, jellemzően passzív építészeti eszközökkel párosulnak, mint az épületek megfelelő árnyékolása növényzettel, tornáccal, pergolákkal, jó hőszigetelő és nagy hőtároló képességű, kis energiaintenzitású falak építése (például kombinált vályog és szalmabála falak, tömör téglafalak újrahasznosított cellulóz hőszigeteléssel), bontott anyagok újrahasznosítása. Ehhez járul még a gépészeti rendszerek minimalizálása, a természetes szellőzés és a fapellettel, faaprítékkal vagy más, helyben beszerezhető és megújuló energiával üzemelő kazánok használata.

Önszabályzó növekedés

Az autonóm ház és autonóm régió koncepciójában az a nagy különbség és előrelépés a technológiaközpontú szemlélethez képest, hogy mindig az épületnek, településnek és – természeti, gazdasági, társadalmi, kulturális – környezetének a komplex egységét szemléli, és így kezelni képes a méret, azaz a növekedés határainak kérdését is. Így a gazdaság, az anyag- és energiafelhasználás és a hulladéktermelés nem nőhet az eltartóképesség fölé. S hogy hol van az eltartóképesség határa, az a helyben lakók, a helyet jól ismerők számára sokkal inkább érzékelhető, mint a hely nélküli, globális termelési viszonyokkal végletesen eltávolított hatások.

Szöveg: Dudics Krisztián építész, épületenergetikai tanúsító, az ökologikus építészet kutatója. www.dudicskrisztian.hu

Kép: calearth.org, klimabarat.hu, wikipedia