A FÖLDGÖMB

Tara – Megálló a dinári zöldúton

A ma emberének is szüksége van zarándoklatra, persze modern köntösben, GPS-nyomvonallal és ökológiai tudattal körítve, így nem csoda, ha a hosszú távú túraútvonalak virágzását és kibontakozását éljük. Ez a törekvés még a volt Jugoszlávia békés föltámadását is elérte – legalábbis a hegyi turizmus terén. Így született meg a Via Dinarica – az út, mely végigvezet a Dinári-hegyvidéken a szlovén Postojnától az albán Jezerce csúcsáig, 7 mai országot érintve (s lett volna kettő néhány évtizeddel ezelőtt). A Via Dinarica fő nyomvonalát a „Fehér Ösvény” jelenti, ami – nevének megfelelően – a fehér, kopár magaskarszt vonulatait fűzi sorba. Jelenleg kidolgozás alatt áll a „Kék Túra”, ami az Adria mentén, fél szemmel mindig a kék tengerre tekintve halad, továbbá a belső, erdős övezeteken át kígyózó „Zöldút”. Ez utóbbihoz tartozik a szerbiai Tara-hegység is. És hogy ne legyen félreértés: a híres Tara-kanyon nem itt, hanem Montenegróban húzódik, de szurdok azért itt is akad, és ugyanaz a víz csörgedezik benne, mint a Tara-kanyonban, csak éppen ezen a szakaszon már Drinának nevezik a Tarát

Leereszkedik a (zöld)határ

Az 1000–1500 m magas Tara-fennsíkot mintegy harapófogóba szorítja a Drina-kanyar. A folyó itt 800–1000 m mély, 50 km hosszú szurdokban halad, amit nem egyszerű gyalogosan megközelíteni, ám hajóval végigjárni – a duzzasztásnak köszönhetően – gyerekjáték. látványos sétahajókázás. De csak útlevél (vagy személyi igazolvány) birtokában. A jugoszláv, „belső használatra” készített víztározó ugyanis napjainkban nemcsak a Tara Nemzeti Park határa, de a 90-es évek óta egyben országhatár is Bosznia-Hercegovina és Szerbia között.

MEGSZELÍDÍTVE A Perućaci-gát a Drina zúgókkal tagolt, vad völgyét békés, csendes tóvá változtatta

A középhegységi jellegű, erdős vidék látványosságban elmarad a Dinári-magaskarszt kietlen, sziklás tájai mögött. De a Nagy-Jugoszlávián belül másodhegedűs szerepet betöltő Tara a mai Szerbia egyik legfontosabb védett területe lett, egy, az ország maradék négy nemzeti parkjából (legutoljára a koszovói Šara Nemzeti Park „veszett el”, bár ezt a szerb nyilvántartás még nem ismeri el). Ugyan ki más érthetné meg a szerbeket e tekintetben, ha nem mi, mikor visszagondolunk arra, hogy Trianon után a természetjárás szempontjából mennyire felértékelődött a korábban alig hegységszámba vett Mátra vagy épp a Börzsöny? Egyébként sok szerb számára még ma sem világos, hogy tulajdonképpen mit is keres itt ez a határ. Egy alkalommal hazavittünk egy kedves, fiatal szerb barlangi vezetőt, aki azt fejtegette, hogy: „400 éven át küzdöttünk itt a török ellen. Közös a nyelvünk a többi délszláv néppel. Ugyan miért nem borultak a nyakunkba, és miért nem akartak egy államban élni velünk?” Kérdését udvariasan válasz nélkül hagytuk...

A Tara körül nagyrészt a Drina az országhatár, ám északnyugaton elszakad egymástól a folyó és a határ, így a terület legmagasabb pontja, a Veliki Stolac (1675 m t.sz.f.) már a Boszniai Szerb Köztársaság területére esik. Újabban itt már át lehet sétálni a zöldhatáron, de az alkalomszerű ellenőrzések esetére az útlevelet (személyit) érdemes magunknál tartani.

ELÁRASZTOTT VÖLGYEK A Drina felduzzasztásával hangulatos öblök alakultak ki. A korábbi, zötyögős szekérutak helyett akár csónakkal is elérhetők a főutaktól távol eső kaszálók

Zöld víztükör

A nemzeti park legpompásabb helyszínei a karsztfennsíkperemek, ahonnét kilátás nyílik a Drinából duzzasztott, hosszan elnyúló, keskeny tóra, a mögöttes hegyvidékre és néhol magára a Perućacigátra is, ami 1966-ban épült jugoszláv–japán(!) együttműködésben. (Akkor persze még szó sem volt arról, hogy határproblémákat is fölvethet ez a beruházás.) Mivel a Drina vízgyűjtőjének jelentős része mediterrán hatás (azaz téli csapadék és nyári szárazság) alatt áll, ezért nyáron a folyó mindig jelentősen leapad, ami az áramtermelésben súlyos gondokat jelent. Ezért megoldásként a „szivattyús víztározás” módszeréhez folyamodtak az építők. Ennek lényege, hogy bőség idején a vizet felpumpálják egy magasan fekvő tározóba, ínség beálltakor pedig leeresztik. Ez többnyire napszakos pumpálástleeresztést jelent, az energiafelhasználás napi ciklusához igazodva, de a Drinán inkább az évszakok közti kiegyenlítésre volt szükség. (Nota bene, nálunk hasonló rendszert terveztek annak idején a Prédikálószék tetejére...) A a 80-as évek elején átfúrták a Tara-hegységet, és 8 km-rel arrébb, 600 m-rel magasabban egy második víztározót hoztak létre, a Zaovine-tavat. A tavat elzáró, 125 m magas, impozáns gát egy mély szurdokvölgyet rekeszt el, és a rendszer ismeretében nem meglepő, hogy „száraz”, azaz víz nem folyik át rajta, hiszen a vizet nem itt engedik le, hanem csövön keresztül, Perućac irányába.

A Perućaci-tó mellett – ahogy az már lenni szokott a semmiből létrejövő víztározó tavak esetében – gombamód szaporodásnak indultak a kis víkendházak a 70-es években, persze csak ott, ahol a szurdok kiszélesedése ezt lehetővé tette. A későbbiekben ezt korlátozták, és csak néhány kisebb, vízen ringatózó úszóházat engedélyeztek. Az idillinek tűnő zöld víztükör alatt azonban sötét titkok rejtőznek.

ÚSZÓVÍKEND A tóparti hétvégi házak egy része a vízre költözött. Az ebédrevaló kifogásához elég a muskátlik mögé rejtett teraszról a vízbe lógatni a csalit

1999-ben, a koszovói válság tetőpontján egy éjszaka hűtőkamion érkezett a tóhoz, majd konténerét a tóba lökte. A szállítók a konténerbe oldalról belelőttek, hogy teljen meg vízzel és süllyedjen el, de a lyuk túl nagy lett, így ezen keresztül holttestek emelkedtek a felszínre. Ez pár napon keresztül megismétlődött, ám a vízfelszínre került maradványokat a közelben mindig elhantolták. Államtitok. Aki látta, annak hallgatnia kellett. Évekkel később azonban fény derült arra, hogy szerbek által kivégzett koszovói albánok voltak a hűtőkamionokban. És nemcsak a Drinába jutott belőlük...

2010-ben, mikor fenntartási munkák miatt lejjebb eresztették a tározó vízszintjét, szétszórtan ismét több száz, immár oszlásnak indult tetemre bukkantak. Ők nem koszovóiak voltak, hanem a folyón nem sokkal feljebb fekvő Visegrádban, az 1992–1995-ös bosnyák háború kezdetén etnikai tisztogatás keretében lemészárolt muszlimok. De akadt köztük 3 német Wehrmacht-legény a II. világháborúból és 6 fő I. világháborús Monarchia-katona is.

Ám a felszínen mindez észrevétlen, a táj békés, és a Perućaci-tó újra csendes. Halkan siklanak fölötte a kirándulóhajók és a horgászcsónakok. Csöndesen termeli a wattokat a vízerőmű.

Nem sokkal a duzzasztógát alatt találjuk a Vrelót, az „egy év hosszú folyót”, Szerbia legrövidebb víz folyását. E talányos név onnét ered, hogy a „folyó” éppen 365 m hosszúságú, így minden napra jut 1 méter (már ha van ennek egyáltalán valami értelme). A Vrelo egy elég tisztességes hozamú karsztforrásban fakad, táplál egy pisztrángkeltető medencerendszert, keresztezi az országutat (vagy fordítva), és végül egy csinos vízeséssel a Drinába zuhan. Rövid pályáját 10 perc alatt végigkísérhetjük, de balkáni kényelemmel akár órákat is elüldögélhetünk a vízesés fölé emelt éttermi faterasz asztalainál.

KIHALÓFÉLBEN A hagyományos gazdálkodás szinte teljesen eltűnt a területről, a terepjárók és traktorok közt csak elvétve futhatunk össze egy ökrös szekérrel

A teljes cikket A Földgömb 2016. szeptemberi lapszámában olvashatja!

Szöveg: Telbisz Tamás Kép: Szabó Béla

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Qatar 20161219
The Champion – Interaktív élménypark