A FÖLDGÖMB

Inverse Everest

Mínusz ezernégyszáznegyven méter. Ötszáz emelet mélység. A fagyos vízben eltűnik Peti lámpájának utolsó fénysugara is, és helyét a mindent elnyelő sötétség veszi át. Örökkévalóságnak tűnő másodpercekig várjuk az előre megbeszélt jelet. Két rántás a vezetőkötélen: minden rendben, átért a túloldalra. Három rántás: baj van! Ebben a mélységben ez majdnem biztosan végzetes következményekkel jár. Segítségre nem számíthatunk; csak magunk vagyunk. És azért épp itt, mert elhatároztuk, hogy elsőként készítjük el a világ legmélyebb barlangjának fotó- és videodokumentációját

A Krubera–Voronya-barlangrendszer a Kaukázus nyugati peremvidékén, Abháziában nyílik, és legmagasabb bejáratától számítva 2196 m mélységbe jutottak le benne a barlangkutatók. A Szocsitól mintegy 50 km-re elhelyezkedő barlang bolygónkon az egyetlen, amely 2000 m alá nyúlik; ezt a bűvös határt 2004-ben sikerült átlépnie a Yuriy Kasyan vezette nemzetközi kutatócsapatnak. Magyarok két ízben jártak itt korábban: 2009-ben négy, míg 2010-ben három barlangkutatónk jutott el a 2080 m mélységben található Game Over-terembe.
Napjainkban a kutatás a nyári hónapokra koncentrálódik. Az Ukrán Szpeleológiai Társaság által évente szervezett öthetes, nemzetközi táborok idején 30-40 barlangkutató érkezik a világ minden tájáról, hogy munkájával segítse a barlang feltárását. Idén sem volt másképp: ukránok, oroszok, lengyelek, irániak, libanoniak és amerikaiak is tiszteletüket tették itt, az Arabika-masszívumban, a 2200 m magasan fekvő alaptáborban. Ám annak ellenére, hogy a barlang már tizenöt éve számít a világ legmélyebbjének, kifejezetten fotókészítési szándékkal még nem vették célba…

CSILLAGOK ALATT Az alaptábor az Arabika-masszívumban, 2200 m magasan, távol a fényszennyezéstől. Idén összesen 40-en vettek részt a munkában a világ minden részéből, de egyszerre általában csak 20-25 ember volt jelen, akik persze jóval több időt töltöttek a barlang mélyén, mint a felszínen

2016. február 28.

Alig pár órája, hogy négy nap elteltével, sikeres feltárással a hátunk mögött újra felszínre jutottunk az olaszországi Canin-platón. Euforikus hangulatunkban meggondolatlan elhatározásra jutottunk: irány a Voronya! Kezdetét vette az előkészületek végeláthatatlan sora: tárgyalás a szervezőkkel, szponzorok keresése, útiterv és logisztika. Fejenként mintegy 60 kg-nyi felszerelést kellett magunkkal vinnünk. Úgy terveztük, Grúziába repülünk, majd innen lépjük át az abház határt. Ezután Szuhumiban felvesszük a vízumunkat, majd irány a hegy! Természetesen a sors közbeszólt: indulásunk előtt másfél héttel lezárták a grúz–abház határt. Lázasan kezdtünk új útvonal után nézni. Jelentős anyagi ráfordításokkal, Oroszországon keresztül tudtunk volna eljutni célunkhoz. Szerencsére Fortuna kegyébe fogadott minket, és egy nappal indulásunk előtt megnyílt a határ.

PALÁS RÉTEGEK 1800-ON A mintegy 2 kilométernyi függőleges kiterjedésben egyedülálló keresztmetszetét kapjuk a hegy geológiai felépítésének. A Yellow Tube embert marasztaló szűkületei után jólesik végre kiegyenesedni, és szemügyre venni az eddig még nem látott alakzatokat

2016. augusztus 2.

Ég a napmelegtől a kopár híd aszfaltja, tikkadt barlangászok párolódnak rajta… Négy órája várunk az Ingur folyó háborúban szitává lőtt hídján, hogy az orosz katonák végre beengedjenek Abháziába. A perzselő Nap elől először alvómatracainkból rögtönzünk napernyőt, majd a magunkkal hozott kötél és barlangi szállítózsák segítségével vizet húzunk a folyóból, hogy így hűtsük magunkat. A katonák egyértelmű, nemzetközi jelzéssel adják tudtunkra, hogy ezt talán mégse kéne… Végre zöld utat kapunk: beléphetünk a lerobbant Ladák és az aszfalton sütkérező tehéncsordák országába! Irány Szuhumi, majd a szükséges adminisztráció után egy városi buszt eltérítve a 100 km-re fekvő Tsandrips falu. Gyors csobbanás a tengerben, majd reggel egy kiszuperált katonai GAZ–66 platójára felcuccolva nekivágunk a hegymenetnek. Lendületünk nem tart sokáig: a benzinpumpa megadja magát, és ezt a jó szokását még többször is megismétli. Nagy nehezen, hatórás, vesekövet kirázó zötykölődés után, 2000 m magasan sikerül elérnünk a szenvedéseink végét jelentő pásztorkunyhót. Innen még két-három óra gyaloglás a táborig. Több fordulóban málházzuk fel felszerelésünket, sátrat verünk, aztán megismerkedünk a világ különféle szegleteiből érkezett társainkkal.

A BEJÁRATI AKNA A tetején egy havasi varjúpár fészkel, akik igencsak rá tudnak ijeszteni a fáradt barlangászokra. Róluk kapta a Krubera után a barlang második nevét: a voronya oroszul varjút jelent


A felszínen is sok feladat vár. Az első napokban rövidebb túrákra indulunk a mélybe, ismerkedünk a barlanggal. Minden reggel fel kell tölteni a tábor vízellátását biztosító hóolvasztó rendszert, esténként üzemeltetni az aggregátort, gázt és élelmiszert hozni a pásztorkunyhótól, közös, nagy vacsorákat főzni. Reggel és este telefonon tartjuk a kapcsolatot a barlangban levőkkel. Persze közben a mélypontra vezető utunkra készülünk, pakolunk, tervezünk. Felszerelésünket dupla vízhatlan rétegben pakoljuk a transzportzsákokba, ún. bagekbe. Akkumulátorainkat feltöltjük, mindent letesztelünk, hiszen tudjuk: a siker kulcsa a gondos felkészülés!

Augusztus 8., 10 óra

Egy utolsó slukk a felszíni levegőből, és kezdődhet a kaland! Már nem ismeretlen a bejárati szakasz: az elmúlt pár napban többször is a mélybe szálltunk, hogy fotózzunk, illetve bejárassuk felszereléseinket. Pár óra elteltével azonban számunkra szűz területre érünk. Gyorsan suhanunk lefelé az öreg köteleken, az agyag- és fémpor csípi a szemünket. Néhány felvétel erejéig megállunk, de kényelmesen elérjük a 700 m mélyen fekvő barlangi bivakot (föld alatti tábort). Kilenc napig ezek a komfortosnak számító menedékhelyek jelentenek majd otthont számunkra.
Vizet tisztítunk, majd főzőcskébe kezdünk: leves, főétel, tea a menüsor, orosz csokoládéval, „konfettivel” megkoronázva. A lent töltött idő alatt szakácstudományunk legjavát vesszük elő, hogy feldobjuk a monoton, rizs–tészta–hajdinakása– kolbász-vonalakon mozgó étrendünket. Persze azért adódnak vakvágányok, mint például a tejberizst imitáló, sűrített tejes-törtcsokis hajdinakása…
A Voronyába: búvárfelszerelés nélkül 2080 m mélységig lehet lejutni: a Game Over-terembe, melyet 2004-ben értek el. Csapatunk a 700, 1200, 1400 és 1640 m mélyen fekvő táborokat használja lefelé és felfelé is. Végponti túránk 9 napig, egész pontosan 210 óráig tartott. Ötfős magyar csapatunkhoz a szervezők kérésére hozzávettük a libanoni Toufic Abou Nadert is. Nagyon jól összekovácsolódtunk: hamar elfeledte vegetáriánus filozófiáját, sőt még néhány szót magyarul is megtanult!

CSAPATUNK A VÉGPONTON! Nagy az öröm a 2080 m mélyen levő Game Over-teremben! Balról jobbra: Tóth Attila, Jáger Attila, ifj. Adamkó Péter, Ambrus Gergely. Velünk tartott még Fábián Botond erdélyi, illetve Toufic Abou Nader libanoni barlangkutató is


A mélyben a barlangászok teljesen egymásra vannak utalva, vigyázunk magunkra és a többiekre is. Különösen igaz ez a Föld legmélyebb barlangjában. A fokozott óvatosság alapvető, napi tervünket mindig a csapatunk erőnlétéhez igazítjuk. A legfontosabb, hogy mindenki épségben a felszínre érjen, ennek rendelünk alá mindent. Elvégre a barlang mindig is ott lesz, mi pedig a lehető leghosszabb ideig szeretnénk kutatni a rengeteg csodát rejtő, föld alatti világot…
Már megint várakozunk. A hideg gyorsan kúszik végtagjainkon keresztül törzsünk felé. A vizes neoprén ruhák pillanatokon belül kihűlnek, jeges páncélba foglalva fáradt testünket. Lassan mindenki eléri az előre megbeszélt pozíciót. A vakuk villanásra készen, az objektívről lekerül a sapka, a rádiós távkioldó piros fénye barátságosan villog. Elhangzik a „Figyelj!”, majd egy pillanatra sosem látott fénybe borul a 100 m mélységű, vízeséses akna. Feszülten várom, hogy a kijelzőn megjelenjen a kép. Messze van a tökéletestől. Állítani kell a vakukat, a pozíciót, de a vízesés hatalmas robajában elvesznek az információk. Ritka, hogy egy jó felvételhez kevesebb, mint tízet kelljen villantani. Közben fogy a türelem, a távolban nem lehet látni, mit kell még állítgatni, miért nem lehet továbbhaladni. Idegőrlő és embert próbáló foglalatosság ez, a kamera mindkét oldalán. De tudjuk, mi a célunk, miért jöttünk ide, így hát összeszorítjuk fogainkat…
A nap utolsó képe következik. Gyönyörű, vízeséses járat. Boti vállalja a modellkedést. Persze, ez nem a kifutók steril világa! Át kell jönnie a vízfüggönyön, hogy a megfelelő pillanatban exponálva, a vakuk fényétől még hosszú másodpercekig szinte semmit se látva, igyekezzen nem elesni. Az első felvételnél látjuk: ez nagy kép lesz! Persze, sehogy sem akar sikerülni a tökéletes hatás, a technika is ázik, többször mond unalmast, mint amennyiszer működik. Végül, amikor ötödszörre is nekiveselkedik, végre minden együtt: sikerül megragadni a tökéletes századmásodpercet, és diadalmasan szemléljük a koszos, vizes kijelzőn kirajzolódó Armageddon-kompozíciót. Gyors pakolás, és indulunk is tovább fáradtan, átfázva, de mégis boldogan.

ÚJRA A FELSZÍNEN Kilenc nap után kiérve a mélyből, az ember rádöbben, milyen hatalmas és sokszínű is a felszíni világ

A teljes cikket A Földgömb 2016. decemberi lapszámában olvashatja!

Szöveg: Ambrus Gergely és Ifj. Adamkó Péter, Kép: Ambrus Gergely

Qatar 20161219
The Champion – Interaktív élménypark