MIT SZERETÜNK A MADARAKBAN? Toll fedi őket, csőrük van, fészket építenek, tojást raknak, és tudnak repülni – mondanák a legtöbben. Közelebbről szemlélve őket, eluralkodhat az érzés, hogy tollas barátainknak mindig jár a fejében valami. Sosem fogjuk megtudni, pontosan mi az, mégis tudnunk kell, mi az az erő, ami nap mint nap mozgásba lendíti őket, és végigkíséri akár több ezer kilométeres útjukon.

Ébredés

Nyári éjszaka. Magamtól ébredek, hajnal három óra van. Fekete gólyákkal van randevúm – kár, hogy ők erről mit sem tudnak. Három hónapja megy ez így, heti három alkalommal, de a madarak minduntalan „lefújják” a találkát. Zárt világukba – ha van is annak az emberével közös területe – bizonyosan nem könnyű bepillantani.

Fotó: Morvai Szilárd

Szerencsére ezen a sekély vizű halastavon mindig van élet: cankók, gémek, récék, hattyúk és megszámlálhatatlan énekesmadár népesíti be, nem beszélve a ragadozókról.

A tórendszer vaskerítésén nyirkos lakat várja, hogy elfordítsam benne a kulcsot, és az ember alkotta mesterséges környezetből átlépjek a természet letisztult világába. A nyíló kapu zaját a számtalan, itt költő madárfaj megszámlálhatatlan egyede harsogja túl, a közelgő napkelte parancsszavára reagálva. Némelyek a vízfelület közel felét borító nádasban, mások a parti iszapban vagy éppen a nyílt vízen kutatnak táplálék után. Rövid utam a harmatos, méteresre nőtt selyemkórón át a lesig vezet, itt várom mai látogatóimat, köztük remélhetőleg a feketéket is. Napkeltéig ülök, és mélyen magamba szívom a hajnali tó illatát, amelyben a csalán, a bodza és még ki tudja, hányféle növény illata fonódik eggyé.

Az egymást érő, forró nyári napok nyomán egyre jobban csökkenő vízszint tovább duzzasztja a madársereget. A halgazdaság tulajdonosai, Dani és Miki bá’ kitartó munkával etetnek a tavakon. A mindjobban apadó vízbe szórt takarmány több százezer első nyaras és idősebb hal túlélését segíti. A gémfélék és a gólyák már tudják, hogy hamarosan itt az ő idejük.

Fotó: Morvai Szilárd
Táplálkozó, fiatal madarak

A lesben ülve várok. A ragyogó napkelte után elsőnek egy szürkegémcsapat teszi tiszteletét. Komótosan mozognak a vízben, dárdaszerű csőrükkel néha kivesznek egy-egy halat. Mikor később a kérdést – ugyan, mit szól ehhez? – a halgazdaság tulajdonosának szegezem, Miki bá’ bölcs mosollyal az arcán csak ennyit felel:
– Hadd egyék, nekik is élni kell valahogyan.

Mi kell ahhoz, hogy egy halastó-tulajdonos megtűrje, mi több, szeresse a fáradságos munkával fenntartott halállományt dézsmáló madarak százait? A természet ereje és szépsége előtti főhajtás és némi bölcsesség.

A fekete sereg – megtűrt rapsicok

A Nap még alacsonyan jár, mikor nagy madár árnyéka vetül a les belső falára. Végre! Egy fekete gólya csobban a vízbe, lassan összecsukja méretes szárnyait, és figyelni kezd. Néhány másodperccel később fajtársai is a vízre ereszkednek; az öreg tollú madár után a második éves, átszíneződő és a fiatal, idei madarak is megérkeznek. Rövid nézelődés után vad, kaszáló mozdulatokkal el is kezdik nyesni a vizet.

Van idő elmerengeni e pompás madarak tökéletes felépítésén. Kecses lábukkal 30-40 centiméteres vízben, iszapban is könnyedén közlekednek. Hosszú, hegyes csőrük lehet halálos dárda, vagy tetszés szerint méretes kanál, amivel a kisebb vízi élőlényeket szűrik ki. Hosszú, ámbár viszonylag keskeny szárnyuk akár 1000 méter feletti magasságba is felrepíti nemritkán kétméteres fesztávolsággal büszkélkedhető gazdájukat.

Fotó: Morvai Szilárd
A MADARAK GYAKRAN SZABÁLYOS SORBA rendeződve pásztáznak át egy-egy nagyobb vízfelületet, és ha van az adott élőhelyen elegendő táplálék, akkor ritkán kerülnek egymással összetűzésbe

Egyikőjük színes gyűrűs jelölést visel – talán minden huszadik lábán látható ilyen –, adatot szolgáltatva a fajról, vonulási szokásairól. Már cseng is a fülemben az ornitológusok szájából sokat hallott mondat: „Jó adat”. Ezzel a megkerüléssel – így nevezik a jelölt madár gyűrűjének leolvasását – egy több mint egy hónapon át tartó kihívás is kezdetét veszi: vajon hány különböző gyűrűt tudok majd leolvasni?

Szinte paradicsomi a hely, s ezt a helyi védelem is erősíti: ez főként abban nyilvánul meg, hogy a már lehalászott tavakról a madarakat sohasem riasztják el. Így a tómeder napközben táplálkozó hely, éjszaka pedig megfelelő védőbástya például a területen portyázó rókák ellen. A maradék halon és más vízi élőlényeken naponta negyven gólya (és mintegy ötven szürke gém) lakik jól. És a táplálékellátottság igen fontos kérdés – a nyár végeztével ugyanis több ezer kilométeres utat kell megtenniük. Miközben együtt élek e madarakkal, talán éppen a gyűrűzött példányok láttán, hatalmába kerít az érzés, hogy nem csupán a faj, de az egyes egyedek sorsáért is felelősséggel tartozunk.

A teljes cikket A Földgömb 2013. áprilisi lapszámában olvashatja!