Élő múzeum

Az egykoron Tibetet Indiával összekötő kereskedelmi útvonal mentén elterülő település a 16–18. században élte aranykorát. A virágzás idejéből maradt kézműves- és történelmi emlékek, valamint gazdag kulturális hagyományai megőrzésének érdekében a terület 1979 óta világörökségi védettség alatt áll. A kis falvakból várossá növő település százezres lakosságának java része a newari népcsoporthoz tartozik. Főként földműveléssel foglalkoznak, de az alacsony kapualjak mögött olyan hagyományos, ősi mesterségeket is űznek, mint a fazekasság, a fa- és kőfaragás vagy a fémművesség.

Fotó: Kundermann Balázs
Barátságos arcok mosolyognak ránk, s pillanatok alatt megszűnik a kulturális különbségekből adódó távolság

A város fő bevételi forrása azonban a turizmus. Az alig 15 kilométere fekvő fővárosból, Katmanduból idelátogatók a múltban ragadt települést keresik, középkorba vezető kincsesládikóként tekintenek rá – beletúrnak, kivesznek pár csillogó emléket, aztán távoznak. Pedig érdemes elhagyni az útikönyvek által kitaposott ösvényt, befordulni az első mellékutcába, és egy helybelit követve elveszni a házak között. Élő múzeumba jutunk, ahol a belépő kifizetése után csak rajtunk múlik, milyen mélyen merülünk bele a mindennapokba.

Rizshozamot figyelve

A falba süllyesztett szentélyekkel határolt, kis utcák egyre mélyebbre szippantanak. A csomópontokban tetővel fedett, fával borított félszobányi fülkék állnak. Itt gyűlnek össze a helyi férfiak, hogy megvitassák ügyes-bajos dolgaikat, vagy társasjátékkal üssék agyon a szabadon folyó időt. Az egyik ilyen előtt kisebb csoport nyomtatott papírokat tanulmányoz. Rizstermelők, mint az itt élők többsége is. A várost körülvevő teraszokon termesztik a mindennapi táplálkozás alapjául szolgáló növényt. Éppen a kormánynak fogalmaznak panaszos levelet, mert – mint kiderült – az előző évben rossz típusú kínai rizst vásároltak, és alig kelt ki belőle valami. Oda a befektetett munka és az összes pénzük. Elkeseredettek és kártérítést követelnek.

Fotó: Kundermann Balázs

Többségük – jelezvén hovatartozásukat – topit, azaz hagyományos newari fejfedőt hord. A férfiak különleges ismertetőjele a mindennapi viselet részeként hordott, sapka alá dugott friss virág. Ez a kereskedelemmel és földműveléssel foglalkozó népcsoport adja a völgy lakosságának majd’ felét, Bhaktapur java részét. Eredetük a múltba vész: Katmandu völgye mindig is a kultúrák olvasztótégelye volt, őseik a Hindusztáni-félsziget és a Tibeti-fennsík irányából érkező népek keveredéséből születtek. Bár az ország összlakosságának csupán 6 százalékát teszik ki, üzleti és politikai körökben jelentős befolyással rendelkeznek, saját nyelvet beszélnek, írásos emlékeik pedig két és fél ezer évesek.

Királyok árnyékában

A völgy keleti felén fekvő Bhaktapurt kisbusszal érdemes megközelíteni. Így – miközben a tömeg az ember arcát szó szerint nekipréseli az iránytaxiként működő jármű ablakának – jut idő ráhangolódni az időutazásra. Az utak épülnek, de soha el nem készülnek, az árokparton kecskék, egy tető alatt pedig aszott vénemberek hűsölnek, és percről percre kitárgyalják az utcán történteket.

Fotó: Kundermann Balázs
Tisztelet és fegyelem – hiszen az egyenruhába bújtatott gyerekek tudják, csakis az iskolába járás emelheti ki őket a múltból

A parkolóból lépcsősor vezet fel a főtérre. Bár a város fénye rég megkopott, még mindig könnyű beleképzelni a földön guggoló, dolgozó emberek mellé a messziről jött kereskedők forgatagát és a nagy udvartartással járó pompát.
Bhaktapur virágzásának csúcsát a 17. században, a Malla királyok uralkodása alatt érte el. Mint abban a korban dívott, a város és a szomszédos két királyság trónján három testvér ült, akik egymással versengve próbálták szebbé varázsolni házuk táját. E rivalizálás emlékei mind itt, mind Patanban és Katmanduban fellelhetőek. A legügyesebb mestereket igyekeztek megnyerni, hogy felépíttessék azt, ami a másiknak már megvolt: a király szobrát a főtér közepére, a nagyharangot, amivel az alattvalókat hívták gyűlésre, az aranyablakos és -ajtós palotát, valamint a luxusfürdőt – az uralkodónak és a fehérnépeknek is.

Fotó: Kundermann Balázs
Ünnepre öltözve – A főtér egyik temploma előtt anya és féléves gyermeke jeles ceremóniára készül: a kicsi most kap életében először rizst

Aztán a 19. században a kereskedelmi útvonal áthelyeződésével a település hanyatlásnak indult. Amikor a Lhászából induló, Tibetet átszelő új, kínai főút is elkerülte a várost, az minden gazdasági befolyását elvesztve rogyott térdre. A királyok kora rég letűnt, a kultúrát támogatók is kihátráltak – így lett Bhaktapur az 1970-es évekre Nepál egyik legszegényebb városa. Csupán árnyéka volt önmagának, amikor a német kormány évtizedes támogatásának köszönhetően ismét sikerült életet lehelni a múltba.

Huncutul faragott pagodák

A királyi rezidenciával szembeni legfőbb teret – ahogy a másik két völgybéli városban – itt is Durbar, azaz Palota térnek hívják. A filmdíszletbe illő placcot a helybéliek a mindennapok természetességével lakják be. Egyenruhás középiskolások ülnek a kopott lépcsősoron, és míg a turisták fotóállvánnyal felszerelkezve dokumentálnak, a Fazekasok tere felől egy agyagedényekkel megrakott férfi sétál be a képbe. Át az 55 ablakos palota előtt. Azt mesélik, a város legjelentősebb uralkodója, Bhupatindra Malla minden születésnapjára vágattatott rá egyet. A díszesen faragott keretek közül pont rálátni Síva soktetős templomára, melynek ajtajában egy mezítlábas férfi a semmibe bámulva dohányzik.

A teljes cikket A Földgömb 2014. január-februári lapszámában olvashatja!