Csangsa – a jövő elkezdődött…

Tradicionalista várakozásainkra a tartományi főváros alaposan rácáfol. A pályaudvarra érkezve a mi Keletinkhez szokott szemünkkel hitetlenkedve nézünk körül. Így festene egy soha nem hallott, vidéki kínai város vasútállomása? Az európai rep­tereket megszégyenítő beléptetőrendszer állja utunkat, jegyet pedig csak személyi igazolvány becsekkolása mellett válthatunk, hisz a kommunista Kínában elengedhetetlen nyilvántartani, hogy az állampolgárok éppen merre tartanak a kontinens-méretű országban. Az információs pultnál a mágnesvasút után érdeklődve a készséges hölgy szabadkozni kezd, hogy sajnos ide az még nem jutott el, csak az egyszerű, 300 km/h-s gyorsvasutat választhatjuk.

Fotó: Nánay Mihály
Ladikflotta ringatódzik a Tuo Jiang folyón, Fenghuang világörökségi óvárosában. Az évszázados díszletek között kínai turisták millióit kell évről évre elszállítaniuk pár száz méteres útjukon.­­­ Európaiak viszont csak elvétve akadnak – Kína belső területei még nem kerültek fel a nagy turistacélpontok közé

Huszonkettedik emeleti ablakunkból lepillantva égig érő házak látványa tárul elénk. A horizontot felállványozott, naponta egy-egy emelettel gyarapodó épületek és a mellettük elmaradhatatlan daruk sziluettje tölti be. (Jobban mondva töltené, ha a hétmilliós város nem burkolózna sűrű szmogba. És mindez igen sok kínai város sajátossága, hiszen Csangsa valójában csak egy a kínai értelemben vett középvárosok közül… Persze 7 milliós, de teljesen ismeretlen.)

Fotó: Nánay Mihály
Hegyi út a kínai karsztvidéken. Ugyan a híres Tianmen Shanra a kínaiak által a világ leghosszabb felvonójaként hirdetett kötélpályán jutnak föl a legtöbben, de ez nem zárta ki, hogy a hegyre a domborzat jelentette akadályok ellenére utat is építsenek

A magasból az utca szintjére ereszkedve pezsgő forgatag fogad. A nagystílű díszletek ellenére nyomasztó érzés kerít hatalmába a sok egyhangú, rohamtempóban épülő harminc-negyvenemeletes épület tövében. A külvárosban például segítőkész kísérőink – akik egy pillanatra sem hagyják magára a Nyugatról érkezett, hivatalos vendéget, nehogy olyat lásson, amit igazából nem kellene – éppen egy 1,7 millió ember számára lakhelyet teremtő városrész építkezéseinek kulisszái mögé engednek bepillantást. Kell pár perc, míg az eddig nagyra tartott európai léptékekből az ember átáll az itteniekre.
Az utcákról nagyrészt eltűntek a közmondásos kínai biciklik, helyette az amerikai nagyvárosokat idéző autóforgalom tölti ki a teret. Ennek ellenére a globális világ Csangsát még nem hódította meg teljesen, a helybéliek kissé csodálkozva mérik végig a messziről jött látogatót. Nyakba akaszthatós fesztiváligazolványunk pedig azonnal tekintélyt parancsol.

Fenghuang – a múlt még tovább él…

A tartományi fővárost elhagyva gyorsan átalakul a látkép. A turisztikai fesztivál ötszáz vendégét szállító konvojban, a 27-es számú buszból körbenézve kezdenek teljesen eltűnni a latin betűk. A környező vidéken teraszos rizsföldek és apró falvacskák követik egymást. A felduzzasztott folyókon, amíg a szem ellát, sóderkotró hajók ringanak, hiszen az elképesztő iramú építőipar betonéhségét csak állandó, megfeszített kitermeléssel lehet kielégíteni. Az utak állapota kiváló, hiszen a kormány már régen eldöntötte, hogy elsőként az infrastruktúrát kell magas szinten kiépíteni, majd ezután, ennek segítségével kerülhetnek sorra az egyes gazdasági ágazatok. A fantasztikus méretű viaduktok, kanyargó, lehetetlen helyeken is átkelő hegyi szerpentinek és alagutak magától értetődő természetességgel épülnek mindenfelé. Ennek ellenére a közlekedési kultúra még a balkáni utakon edződött európai utas számára is jócskán tartogat meglepetéseket, így hamar rájövünk, hogy elég egypárat dudálni (jó gyakran vagy szinte állandóan), és utána bármi elképzelhető. Bár, valljuk meg őszintén, ekkora népesség és zsúfoltság nem tűri a németes, távolságtartó precizitást és tervezettséget, hanem az utolsó négyzetcentimétert is kihasználó, rendszeres meglepetéseket tartogató, ám rendkívül körültekintő vezetési stílust követel.
Az esti Fenghuang rakpartjára lépve lehengerlő látvány fogad. A középkori település tengelyében végighaladó folyó mentén közvetlenül a vízből emelkednek ki a kivilágított épületek, amíg csak a szem ellát – az európai szemnek önkéntelenül is
Velence jut róla eszébe.

Fotó: Nánay Mihály
Az éjszakai Fenghuang – vagy inkább Phoenix, ahogy az idegen nyelvű brosúrák hirdetik. A szemet gyönyörködtető, vízen visszatükröződő díszkivilágítás árasztotta nyuga­lommal szemben ott az éjszakai forgatag, a hangok és illatok kábító keveredése

A rakparton elképesztő a forgatag, zúg a kínai pop, kiáltoznak a mindent kínáló árusok, és mindent befed az út menti kifőzdékben készülő, be­azonosíthatatlan ételek illata. A boltokban a kiszolgálópultos lányok gyakorta széles mosollyal hívnak közös fotóra, hiszen a fehér ember errefelé még mindig viszonylag ritka vendég, így van benne jócskán egzotikum…

Fotó: Nánay Mihály
„Mao elnöknek voltak hibái, de erényei így is túlsúlyban vannak!” – ahogy Teng Hsziao-ping megfogalmazta a hivatalos álláspontot Mao Ce-tunggal, Hunan tartomány leghíresebb szülöttjével kapcsolatban. Nem csoda hát, hogy bár állami kultusz nem övezi személyét, de alakja teljesen spontán módon mindenfelé felbukkan

Este el is feledkezünk róla, hogy Kína még ma is kommunista állam, pontosabban: sajátos konfuciánus diktatúra, csak később, a taxiba ülve, az utat fürkésző Mao kis aranyozott mellszobra zökkent vissza a földre. Nappal azonban a város teljesen más arcát mutatja. Az ódon falak és tradicionális, fecskefarkas tetők között sétálgatva mintha évszázadokat repülnénk vissza az időben. Gyakorlatilag semmi sem emlékeztet az előző éji forgatagra. Az utcán hagyományos szalmakalapjukban, vállukon keresztbe vetett rúddal és a rajta lógó, zöldségekkel teli kosár terhe alatt görnyedve sietnek a helybeliek. Egy kifőzdében közben elmélyülten kártyáznak – ám ők sem bújhatnak el Hunan híres szülöttje, a még mindig nagy tiszteletnek örvendő vezér, Mao tekintete elől, hiszen a helyiségben most is kint függ a képe. Az alapvetően még mindig mezőgazdaságból élő tartományban egyébként meglehetősen szokványos a rizsaratás után kissé dologtalanul idejüket elütő férfiak látványa.

A teljes cikket A Földgömb 2014. január-februári lapszámában olvashatja!