A 18–19. század parasztfelkelései során a hegyi mócok igen nagy pusztítást vittek végbe az Erdélyi-szigethegység magyarjai körében. Mi azonban – Jókaival szólva – „… hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját”, és a táj mai arcát, az ott lakók életlehetőségeit kívánjuk felderíteni.

Aki a térképet szereti…

… rossz ember nem lehet? Ebben nem vagyok biztos. De a tábortűz körül üldögélve földrajzos hallgatókkal és kollégákkal, szép lassan majd’ mindenkiről kiderül, hogy gyerek-, illetve fiatalkorában egyik kedves foglalatossága volt a térképek böngészése, utazás a földabrosz és a fantázia segítségével. Így már akkor is számos érdekességre bukkanhatunk, ha a Mócföldet először csak a térképen közelítjük meg. Már az önmagában föltűnő, hogy az Erdélyi-szigethegység közepén, viszonylag nagy magasságban, egy településekkel rendkívül sűrűn teleszórt térség akad, Topánfalva (Câmpeni) és Abrudbánya (Abrud) központokkal. Hát ennyire kedvezők itt az életlehetőségek, hogy ilyen sok település alakult ki ezen a hegyvidéken?

Fotó: Telbisz Tamás
Szóra érdemes. Az apró móc szórványtelepülések lakói bármikor készségesen megállnak egy szóra az arra tévedő vándorral. Egy érték, ami rohanó városi életünkből igencsak hiányzik

De egyelőre böngésszük csak tovább a falvak, városok neveit: bőven akad például „bánya” nevű település (Rézbánya/Băița, Aranyosbánya/Baia de Arieș, Körösbánya/Baia de Criș), ugyanakkor fölfedezhetjük a vészterhes történelmi neveket hordozó falvakat is: így Avram Iancuból rögtön öt is akad egész Romániában, abból egy éppen itt, a Mócvidék szívében (magyarul Felsővidra), ahol a névadás annyiból indokolt, hogy Avram Iancu valóban itt született. De a térkép elárulja, hogy a románok által hősként tisztelt Horea és Crişan is méltónak bizonyult arra, hogy települést nevezzenek el róluk. Nemcsak a térképen, de az erdélyi falvak, városok főterén is gyakran ütközhetünk a fenti „hősök” szobraiba. (Azt, hogy kik voltak e nevezetes személyek, keretes írásunkban mutatjuk be.) A történelmi alakokról elnevezett települések egyik megmosolyogtató példája volt viszont, mikor egy egész kisváros lett egyszerre doktor, ugyanis a rendszerváltásig „Dr. Petru Groza” volt Vaskohsziklás (Ștei) hivatalos neve, a II. világháború utáni első
román miniszterelnök emlékére, aki legalább szavakban magyarbarát volt, és kitűnően beszélte nyelvünket is.

Fotó: Telbisz Tamás
Rozsdaövezet a Pádison. Figyeljük meg, hogy a lakókocsi belseje éppúgy román-kék színre van festve, mint a móc házak szobái! Az ajtó mellett érik a juhsajt

Nem kevésbé érdekesek a természeti elnevezések sem. Magaslik itt Vulcan, mely nem vulkán, hanem egy pompás mészkőszirt. Akkor vajon honnét ered e név? Nos, valószínűleg a szlovák „vlk”, azaz „farkas” szóból származik, arra utalva, hogy egykor ordasok tanyája lehetett ez a hely. (Bár más vélemények szerint a délszláv nyelvekben „óriás” jelentésű „velikán” is lehet a névadás oka.) A Mócvidéken található a két Detunáta is, melyek neve robbanásra utal, és ezek már valóban tűzhányók, de nem robbanásosak, hanem szelíd, bazaltos lávafolyások megdermedt oszlopai, melyeket azonban az ember működni nem láthatott, hiszen 7-8 millió évvel ezelőtt ömlöttek a felszínre. A Detunáta név így a gyakori villámlásokra és azt követő dörgésre utal, melyek hatására (és persze az aprózódás csendesebb, de annál hatékonyabb folyamatai, mint például a jégaprózódás révén is) időnként a bazaltoszlopok a hegy lábánál húzódó törmelékre zuhannak. A „Mócok temploma” sem valódi templom, noha a tetején kereszt magasodik, és imádkozni is lehet itt, hanem a Pádis-fennsík fölé tornyosuló, sziklás hegycsúcs.

Mócföldi meglepetések

Az egyik átfogó meglepetés, hogy a táj egészében véve nagyon rendezett, sok helyen már-már alpesi hangulatot idéznek a zöldellő, dús füvű legelők – bár hiányoznak az Alpokra jellemző, jégformálta, sziklás gerincek, hiszen a domborzat 1849 m-en tetőzik, azaz gleccserek itt a jégkorszakban sem voltak. Inkább a fennsíkok jellemzőek, de a bevágódott völgyek oldalai azért meglehetősen meredekek. A települések egészen laza, szórt jellegűek, a házak − jóllehet a völgytalpakon sűrűsödnek − gyakran felkúsznak a hegyoldalakon, fel, egészen a lapos hátakig. Körülöttük gyümölcsösök és apró, mozaikos parcellák húzódnak meg, majd a kaszálórétek következnek, végül mindezt körülveszik az erdők, és legfelül, az erdőhatáron túl, a nyári legelők. Hiába középhegységi a táj, a Mócvidék központi részén az erdők aránya mindössze 52%! Ez jelzi, hogy voltaképpen nem egy szó szoros értelmében vett természeti tájon járunk (mint ahogy Európa túlnyomó részén ilyen már nem is létezik), hanem egy rendkívül harmonikus kultúrtájon. Az itteni kaszálórétek – akárcsak a Gyimesekben − különösen fajgazdagok. A művelt földek, legelők, erdők aránya egy több évszázados alkalmazkodási folyamat során alakult ki, ami a mócok számára meglehetősen kemény, de fenntartható életet jelentett.

Fotó: Telbisz Tamás
Patyomkin-fallá fogyó épület Verespatakon – de már ez is összedőlni készül. A nagy múlt nem feltétlenül jelent nagy jövőt…

A szórt települések határai szinte egybefolynak. Havasrogoz lakói például esküsznek arra, hogy településük akkora, mint Bukarest, miközben a lélekszám kevesebb mint 1000 fő. Vidráról pedig ezt jegyzi föl Jókai: „… az olyan falu, a mibe délután két órakor megérkezve, négyig mindig befelé mentünk, másnap reggel hetedfélkor kiindultunk belőle, tizenegyig mindig kifelé mentünk, és csak akkor értük el a végét; két külön temploma van a falunak, mert ha egybe kellene minden lakosnak járni, a szélsők szombaton indulhatnának el a vasárnapi prédikáczióra s hétfőn érnének róla haza.” Ahogy körültekintünk a falvakban, mindenütt takaros házakon állapodik meg a tekintet. Az archaikus fatemplomok és a viszonylagos gazdagságról tanúskodó évszázados kőtemplomok frissen felújítva pompáznak. Mindez persze csak a falvakra és a román templomokra érvényes − a városok nem mindig szívderítőek, bár az ortodox istenházák ott is jó állapotúak, de a református, unitárius és katolikus templomok az összedőlés szélén állnak. Innen vagy túl.
Az Aranyos völgyében vezető főút, illetve a szomszéd völgyek felé irányuló jelentősebb hágó­-utak minősége már egy ideje elfogadható, de a leg­újabb meglepetést az okozza, hogy a turisztikailag fontos helyekre vezető, korábban köves mellékutak az elmúlt 1-2 évben kitűnő aszfaltborítást kaptak, így most már sima (de kanyargós!) úton juthatunk fel a Pádis-fennsíkra vagy épp az Aranyosfői-jégbarlanghoz. A könnyű feljutás gyors ütemben növeli a látogatószámot, annak számos pozitív és sajnos nem kevés negatív hatásával (szemét, zaj stb.) együtt. Gyorsan kiszámoljuk, hogy például a jégbarlang melletti kaszálórét parkolóként való hasznosítása mennyivel nagyobb jövedelmet hozhat a gazdájának. Ezt feltehetőleg ő is kiszámolta − és nem sokat teketóriázott.