A világ leghosszabb vasútján hét napig zötyög az ember Moszkvától Vlagyivosztokig, majd ugyanennyit vissza. A platzkarton utazom, vagyis a harmadosztályú hálóvagonban, mert itt nincsenek kupék, könnyen lehet ismerkedni, jókat beszélgetni a szibériai emberekkel.

Fotó: Erdélyi Eszkimó Péter
Olvasás. Nincs az a mennyiségű újság, könyv, amit ne olvasnánk ki, egy idő után kénytelenek vagyunk csereberélni. Szinte mindegy, milyen nyelven van, úgyis többször végiglapozzuk (Fotó: Erdélyi Péter)

Olvasás. Nincs az a mennyiségű újság, könyv, amit ne olvasnánk ki, egy idő után kénytelenek vagyunk csereberélni. Szinte mindegy, milyen nyelven van, úgyis többször végiglapozzuk (Fotó: Erdélyi Péter)

Maxim, utaskísérőnk most éjjel, a gyengén megvilágított peronon ellenőrzi a személyes iratokat és a hozzájuk tartozó menetjegyeket. Amikor sorra kerülök, meglepődik, hogy a nevén szólítom, de aztán rájön, hogy nem egy elfeledett ismerőse vagyok, csupán kipuskáztam a kitűzőjéről a nevét.
– A 16-os hely az öné, az a felső ágy. Az ágyneműt majd indulás után osztom ki – mondja szelíd, fáradt hangon, majd a soron következő utashoz fordul.

Az orosz alkoholizmus végórái

Megágyazom a felső polcon lévő 185 x 60 centis priccsemen, amelynek peremén hál’ istennek felhajtható védőkorlát óvja az alvót a legurulástól. A teremkocsiban egy légtérben két emeleten helyezkednek el a fekvőhelyek, sőt, még a folyosón is kétemeletnyi „ágyon” pihennek sorban az utasok. Nappal az alsókat két ülőpaddá és egy asztallá alakítják. Az előzetes, legendás információk: este, lámpaoltás után tömény láb-, illetve vodkaszag lengi be a teret. Az előbbi igaz, az utóbbit hiányolom, de erről majd később…
Amikor ledőlök, Petuski város jut eszembe. Venegyikt Jerofejev tette halhatatlanná, aki az 1973-ban először egy példányban megjelent híres regényével, a Moszkva-Petuski cíművel nevettetett meg és gondolkodtatott el olyannyira, hogy már olvasásakor szerettem volna felkeresni a helyszínt. A könyv önéletrajzi ihletésű gogoli, bulgakovi fantasztikus látomás az orosz alkoholizmusról, a történet keretét pedig a két város közötti utazás adja, és a helyiérdekű vasút állomásai tagolják az elbeszélést. Jerofejev fanyar realizmusát jól szemlélteti e részlet:
„A Gyöngyvirág kölni például megkavarja az ember fejét, nyugtalanítja a lelkiismeretét, erősíti jogtudatát. A Fehér orgona parfüm hatása pedig fordított: megnyugtatja a lelkiismeretet, és kibékíti az embert az élet rákfenéivel.”

Fotó: Erdélyi Eszkimó Péter
Nacionalizmus. A nemzeti érzés és a hazafiság meghatározó az orosz fiatalok körében (Fotó: Erdélyi Péter)

Petuskit azonban a transzszibériai vasútvonal másik ága érinti, úgyhogy kénytelen vagyok „beérni” Szergijev Poszaddal. A Moszkvától mindössze 70 kilométerre fekvő városka leghíresebb létesítménye a Szentháromság-Szergijev-kolostor, amelyet egy Szergij nevű szerzetes és testvére alapított az itteni erdőségben. Mindez az 1340-es években történt. Jelenleg 300 szerzetes és apátjuk, a moszkvai pátriárka él benne, illetve itt működik az ortodox Teológiai Akadémia. Híres zarándokhely, amely nyitva áll a turisták előtt is, emiatt meghitt, lelket nyugtató légkör helyett inkább múzeumi hangulat fogad, ahányszor csak megfordulok benne. De közben Andrej Rubljovra és Danyiil Csornijra, az orosz ikonfestészet két kimagasló alakjára gondolok, akik itt dolgoztak egykor. A falak, bástyák pedig arról beszélnek, hogyan tudták állni a lengyel–litván csapatok 1608-tól a végtelennek tűnő, 16 hónapon át tartó ostromát.

Fotó: Erdélyi Eszkimó Péter
Hóviharban. Itt nem lehet olyan gyilkos forróság, vagy metsző hóvihar, hogy a vasút késve induljon, vagy menet közben megtorpanjon (Fotó: Erdélyi Péter)

Reggel a vonaton az első utam a WC-be vezet, amely valóban „bio”, ahogyan Maxim jellemezte, vagyis úgy működik, mint a repülőgépen megszokott: beszippantja a végterméket. Egyébként az egész berendezés rozsdamentes acélból készült és mindig tiszta. Egy táblácskára viszont két cipőtalpat rajzoltak, és ráírták, hogy senki se álljon fel az ülőkére. Magam előtt látom a tiltott légtornászmutatványt a száguldó, rángató vagonban, pontosabban: kétségeim támadnak, hogy ez egyáltalán kivitelezhető, ezért Jurij Ivanicshoz, a szerelvény igazgatójához fordulok tanácsért.
– Nos, maga jó magas, tehát miután feláll a keretre, a mennyezetnek támaszkodhat – válaszolja, miközben úgy nevet, hogy majd’ megszakad, és persze felállva a székéből, égnek meredő karjaival még szemlélteti is az életveszélyes cirkuszi mutatványt.
A reggeli után egy dobozos sört nyitok, mire a hátam mögül előugrik a provodnyica (vagonkísérő kalauznő), Maxim váltótársa, és határozottan rám szól, hogy a vonaton – ma már – tilos az italozás! A büntetés pedig 500 rubel (kb. 2500 forint). Kivéve persze az éttermet, teszem hozzá, és miután elrakom a sörömet, gyors fejszámolásba kezdek, miszerint a boltban vásárolt italom 33 rubelbe, míg az éttermi, borravaló nélkül, 100-ba kerül. Sajnos ezt a logikát értem, hiszen nálunk is alkalmazzák: nem a féktelen ivászat ellen harcolnak, hanem a bevételei­ket növelik…