Ha az azerbajdzsáni fővárosból, a Kaszpi-tenger menti Bakuból a partvidéket követve északnyugat felé indulunk, egy óra múlva már feltűnnek a Kaukázus vonulatai. A Keleti-Kaukázus lábánál járva csapadékszegény, száraz sztyeppen haladunk. Az ország területén 4000 m fölé emelkedő (Bazardüzü 4466 m) fővonulat még messze van, de a nagy hegyvilág előhegyei is rejtenek különleges helyszíneket. A Xizi (Khizi) régiót elérve ezek egyike a Candy Cane-hegység. E név egy angol utazótól származik, nem is hivatalos, de a turizmusban gyorsan elterjedt. Ráadásul nem is hegyvidék, hanem egy hegylábi dombság és az angolszász világban népszerű, klasszikus „karácsonyi botnyalóka” (candy cane) mint névadó sem épp azeri motívum...
Persze a földrajzi formakincs-elnevezés, vagyis a „badland” sem ázsiai eredetű név, hanem az észak-amerikai prériről származik, ahol a vadnyugati hódítás során az indián csoportok egy része a „rossz földeknek” nevezett, felárkolt, erodált talajtakarójú, értéktelen részekre szorult vissza.
A szín- és formavilág mindazonáltal rokon a távoli területekről származó kifejezésekkel – és rendkívül látványos tájat eredményez. A kép pedig úgy igazán teljes, ha a létrejöttét is megismerjük.
Ehhez a mai Kaszpi-vidék földtörténeti középidei ősóceáni állapotához kell visszanyúlnunk. A kréta időszakban itt hullámzó tengerből sok, vékony üledékréteg rakódott le. A mészvázas élőlények maradványaiban gazdag – itt különösen sok, tintahalhoz hasonló belemniteszmaradványt rejtő – üledékes kőzetek összességében több száz méter vastagságban, vízszintesen települtek egymásra. Az egykori tengerfenéken felhalmozódott üledék aztán a későbbi szerkezeti mozgásokkal magasabbra került, de a mai látványhoz szükséges két fontos folyamat még hátra volt.
A változatos víztartó és vízvezető képességű rétegek egy részét olyan oldatok járták át, amelyek megszínezték őket – ebből itt a vasoxid a leglátványosabb. A vöröses, rózsaszínes és barnás színű sávok így igazi tortarétegekként terülnek el egymáson.
Ám hogy mindez a mai formában tájképi meghatározó legyen, szükség volt a lejtők eróziójára is. Vagyis a vízszintes üledékrétegek sorozata – helyenként azért a korábbi gyűrődések jeleit hordozva – az azokat elmetsző lejtőkön bukkan ki a felszínre. Ehhez pedig a domboldalak hatékony leöblítésére, felárkolására volt szükség. A talajtakaró hiánya ennek a következménye, a gyér növényzet pedig segítője, de egyben elszenvedője is az itteni folyamatoknak. A legelőként hasznosítható száraz sztyeppen, az itteni száraz kontinentális klímán a csapadék hirtelen és nagy intenzitással érkezik, miközben igen hosszú, csapadékmentes időszakok is jellemzőek. A hirtelen esőzések a természetes, fátlan terepről lehordják a talajtakarót, felárkolják a felszínt, és a felületet is öblítve „tisztán tartják”, mossák a lejtőket. Így a talajképződés sem működik, és a növényzet sem tud visszatelepülni e felszínekre, a csapadékvíz lerohan a lejtőkön, és fenntartja a kopasz felszínű állapotot. De így a badlandképződés során egyben láthatóvá teszi a színes alapkőzetet, amely szárazon viszonylag ellenálló, átnedvesedve viszont helyenként könnyen megmozdulhatnak a szemcsék. Így a leöblítő és felárkoló víz folyamatosan alakítja e felszíneket.
Még egy apró pluszlátványélmény: ha alaposan szemléjük az enyhe hátakat és tetőket, lukacsos felszíneket, sötétlő aknákat is találhatunk. Ezek az alapkőzet mésztartalmának kioldódásával járó üregesedéshez kapcsolódnak, tulajdonképpen kicsi víznyelők, amik függőlegesen bevezetik a csapadékvizet az üledéksorozat belsejébe.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
