Fotó: Nagy Éva Johanna

Vacsorameghívásunk van. Hányra érkezzünk? Pittyen a telefonom Dél-Amerika szinte kizárólagos ingyenes üzenetküldőjének értesítő hangjával: „8-ra. Vagy 9-re. Vagy fél10-re.” Na, akkor mi a teendő? Osztok-szorzok, az osztó a kisebb gyerekünk esti kidőlési hányadosa. Megegyezünk a kilencben. Kilenc...

Egész Chile úton van. Tényleg. Szerintem mindenkivel találkoztunk az utakon… A családok szabadságon, így mi is kivettünk néhány napot, és a sivatagos Vallenárból a hűvösebb „Dél” felé vettük az irányt.

4500 méteren búcsú a családtól: bár Léna felmászott 5000 m magasra is, huzamosan ott lenni, vagy még jóval magasabbra kapaszkodni nem feltétlenül egészséges egy 10 évesnek… Főleg hogy a szél, a hideg, a por és a szárazság csak fokozódik fönt.

A gyakori, hosszútávú autózások gyerektürelem- és szülőidegrendszer-próbáló utak Chilében. Márpedig a 4270 km-es, hosszanti fekvésű országban nagy távolságok vannak. Az ép szülői agyak és a gyermeki lelkesedés fenntartása érdekében valamit tenni kell.

A vallenari alaptáborból ki-ki csapva haladunk a kitűzött munkák elvégzésével. A Huasco-folyó völgyében meteorológiai állomásokat telepítettünk a Copiapói Egyetem kutatóival. Ez két magasan fekvő, viszonylag elzárt völgy elérését jelentette. Itt kóstoltak bele a gyerekek először a 3500 méter feletti, igazán magaslati levegőbe.

Éppen ebédre terítek a negyedik emeleti lakás teraszán, amikor a talpam alatt hullámozni kezd a teraszpadló. Régi rutin, szétnézek, hol a villamos, ami megrezgeti a házat. Sehol. Majd jön a morajlás, minden kutya ugat, a szekrényekben csörög az Eßzeug, táncol a falon a Klimt-repro. Ez alighanem földrengés.

Ha valamit rekordidő alatt meg lehet szokni, az a meleg, száraz nyári idő. Pont, ahogyan a Durrell család Korfura költözése előtt, olyanok voltunk „akár egy sor illusztráció valami orvosi enciklopédiából” , ám a melegbe érkezve nálunk is mindenki túladott nátháján, köhögésén.

Tizenöt évvel ezelőtt, az Antarktiszra jövet s menet. A chilei légierő Antarktiszi-félszigetre induló tudósszállító járatának felszállására vártunk, trekkingezéssel ütöttük el az időt. Ekkor történt, hogy

Félidőnél járunk. Tegnap megdőlt az egyhuzamban sátorban töltött esték száma, amit még Ausztráliában állítottunk be. Ma este volt a 18. sátorozás egyhuzamban. Fáradunk. Én már tudnék egy ideig csak ülni és mondjuk olvasni, de még sok minden van hátra. A csapat remek. Klasszikusan a szabadság első hete után szoktak összeveszni a házastársak keményen. Ezidáig még kisebb morgás is alig volt. Remekül együttműködünk, mindenki csinálja, amit kell és jól elvagyunk.

A mai nap során sok szépet láttunk, sokat ástunk, és ennek kapcsán sokat tanultunk. Földtan-földmunka alapszak.

Eddig leginkább csak turisták által látogatott vidékeken jártunk. Most azonban két napos autózással megjártuk az egyik folyóvölgyet, be nyugat felé a Karib-tengertől. A cél a Hitoy-Cerere National Reserve, ahol bent a hegyek között van egy kis kutatóállomás. Az út meredek és sáros, végre a terepjáró is rendeltetésénél van. Terepet jár.

1. oldal / 2

Terepjárók:
A Nagy-szökés

A Terepjárók blog következő története az Atacama Expedíció terepmunkájának családi kiadása: dolgozunk, kutatunk, utazunk, útközben tanulunk, élünk - egyszerűbben, lassabban. A Nagy-szökés szökés a mókuskerékből a természet/es ritmusba.

A szökés résztvevői: Nagy Léna, Nagy Lukács Bendegúz, Nagy Éva Johanna, Nagy Balázs

 

Terepjárók:
Costa Rica

A Terepjárók első családjának kalandjai augusztus 18-i bejegyzésig olvashatók. Ebben az obitours.blog.hu kalandjait követhettük egyenes adásban Costa Ricából. Attila, Zsuzsa és három gyerek egy terepjáróval nomádokként járják az esőerdőt 8 héten át.

Gulyás Attila neurobiológus, Kravalik Zsuzsa szociológus, városkutató. Máté egyetemista, Alex 7, Domonkos 4 éves. Mindegyikük kalandor.

Hírlevél feliratkozás

Támogatóink, együttműködő partnereink