„A tutajozás – különösen a folyóvizek felső és középső szakaszán – bátor, merész, elszánt és vállalkozó szellemű, kiváló testi erővel és nagyszerű lelki tulajdonságokkal felruházott, ügyes, talpraesett férfiakat kívánt, s a tutajeresztés mesterfogásait valójában csak magán a tutajon és a vízen lehetett megtanulni.” (Magyar néprajz, II. kötet)

Időről időre belebotlunk olyan leírásokba, melyekben Szlovéniát a Balkán részeként, vagy Ljubljanát mint a Balkán legnyugatibb fővárosát emlegetik. Ám igazi balkáni hangulattal csak meglehetősen ritkán találkozhatunk Szlovéniában. A települések rendezettsége, a történelmi szimbólumok sokkal inkább sugallják az osztrák hatást, amire ráerősít az északi országrész csipkézett hegyvonulatainak és glaciális tavainak hamisítatlan alpesi atmoszférája. A délnyugati területeken pedig mintha már-már Olaszországban járnánk... Természetföldrajzilag azonban mégis helytálló Szlovénia egy részét a Balkánhoz sorolni. Az országot ugyanis két részre vágja a Dinaridák és az Alpok határa. Míg a turisták zöme inkább „alpesi Szlovéniát” és a tengerpartot keresi fel, addig mi most „Dinári-Szlovéniába” indulunk

Debrecenig csalt az ünnepi sütemény illata: Radics Lászlóval, az ország egyetlen, Népművészet Mestere címet elért mézeskalács-készítőjével találkozom

A mai is álló VIII. kerületi lakótelep kívülről úgy fest, mint egy erőd – ehhez egykoron adott volt önálló infrastruktúrája is... „Újabban sokan szeretnek olyan helyre költözni, aminek története van. Ezek olyan pluszok, amik mind-mind hozzáadnak valamit a mindennapokhoz” – vélekedik Stuhl Ágnes, majd felfedi, miért vette meg az egyik garzont.

A médián keresztül kétféle képet kaphatunk Afrikáról. Az egyik a naplemente utolsó fényeiben úszó, zsiráfokkal, zebrákkal, ragadozókkal benépesített szavannák mesés látványa, a turistacsalogató imázs, mely a távoli egzotikumot ötvözi az oroszlánvadászok eposzaival.

Mit nekünk Izland hihetetlenül éles, kontrasztos színvilága és fonatos olvadékvíz-hálózatai, turistamágnesként működő, pompás völgyei...!?

Az Elburz – a Kaszpi-tó déli, csapadékos partvidékét a száraz, belső-iráni medencéktől elválasztó magashegység – februárban, 2000 m felett hóborította terep. A legmagasabb hegy, az 5670 m magasra emelkedő Damávand vulkán szomszédságában táboroztunk le, hogy a hóval borított hegyoldalakat a tél csillagaival együtt örökíthessük meg.

E karbonátásvány élénkrózsaszín, esetenként pedig meggypiros színének köszönhetően a gyűjtők körében méltán népszerű. Színe miatt régen málnapátként említette a szakirodalom (a „-pát” utószót a kiválóan hasadó ásványokra használták).

Akadnak olyan érdekességek az élővilágban, melyek terepi megfigyeléséhez különösen éles látással kell rendelkeznünk, és nem árt, ha egy nagyító is kéznél van!

A buborékok – ahogy itt, a Földön megszoktuk a szappanbuborékok játékos látványát – fénylő, gömbölyű hártyák két közeg határán, apró, törékeny, pillanatnyi tünemények. Buborékok azonban nemcsak a Földön, kis léptékben, hanem az univerzumban is előfordulnak és nem is olyan ritkák, mint azt elsőre gondolnánk. Léteznek kisebbek-nagyobbak, de egyvalamit leszögezhetünk: valamennyi, csillagászok által érzékelhető kozmikus buborék nagyobb, mint bármi a Földön...