A nagy keresztmetszet – Humboldt nyomában az Egyenlítőn
1799 júliusában a spanyol korona alá tartozó Andok-vidékre érkezik egy német tudós, aki éveket tölt a magashegység forró égövi vidékein. 1802-ben az egyenlítői részen – korábbi tapasztalataira is alapozva – a természettudományosan addig feltáratlan térségben észrevesz valamit, ami egészen új megvilágításba helyezi környezetünk felépítésének, működésének és használatának rendszerét. Ehhez azonban nagy területeket kellett bejárnia a Földön, az Andokban pedig a legszélsőségesebb helyszíneket is felkeresnie
A Föld különleges helyeinek – jellemzően 19. századi – feltárása többnyire a helyszín alapos tanulmányozását, majd leírását jelentette. A globális mozaik lassan állt össze, egy-egy vidék megismerése és az információátadás is lassan zajlott. Ennek megfelelően viszonylag kevesen voltak, akik összetett, összehasonlító vizsgálatokat végeztek, és tág kitekintéssel általános következtetéseket kerestek. Ehhez szokatlan ötletek, formabontó gondolatok, úttörő megérzések és hatalmas szerencse is kellett. Alexander von Humboldt a lényegre tapintott.
Leglátványosabban akkor, amikor Dél-Amerika térségében az Egyenlítő vidékét célozta meg, és a geográfia egyik legkomplexebb kérdésköréhez, a földrajzi övezetességhez adott gyökeresen új ismeretanyagot. A legjobb helyre navigált, és óriási szerencséje is volt. A mai Ecuador vidékét is célterületül választotta, így olyan helyre jutott, ahol minden az ölébe hullott. Belátható-bejárható területen belül a meleg, síkvidéki esőerdőktől a jég borította magashegységekig, 6000 m-nyi szintkülönbséggel, ami – az eltérő éghajlati lépcsők miatt – tulajdonképpen az egyenlítői övtől a sarkvidéki övig hordozza a földrajzi övezetesség sajátosságait. Egy teljes félteke éghajlatfüggő környezeti rendszerére nyílt ablak – csak épp függőleges irányban. Erre persze rá kellett jönnie, amihez igazi német precizitással végzett természetbúvárlat adta az alapot.
A tengerszinttől a legnagyobb magasságig kellett a terepet bejárnia, miközben minden magassági szintben vizsgálódik. Valójában mit is csinált Humboldt? Az időjárási sajátosságoktól a vízrajzon át a talajokig, a domborzatalakulástól a növényzeten és állatvilágon át a növénytermesztésig és állattenyésztésig, az életmódbeli különbségekig mindent megfigyelt, összegyűjtött, magassági szintekre tagolt. Ebből pedig összeállt a térségre vonatkozó függőleges övezetesség rendszere. Ami – térben besűrítve – a vízszintes övezetesség „magasba fordított”megjelenését vetítette elé.
Elképesztően részletes, következetes adatbázist állított össze, mindezt gyönyörűen táblázatos rendszerben és metszetrajzokon is összegezte. Ezzel pontosan megágyazott a más helyszíneken is elkészítendő keresztmetszeti vizsgálatoknak, amelyek azután megadták a függőleges övezetesség helyi, regionális és még nagyobb térségi sajátosságait és összefüggéseit.
Miért időszerű kérdés mindez napjainkban is? Mert a magassági övek elhelyezkedése, a zónahatárok nem állandóak, hanem a klímaváltozással elmozdulnak, eltolódnak.
Ez az adott területek környezeti jellegzetességei, az ott zajló folyamatok révén mérhető, így a klímaváltozás következményeinek pontos és érzékeny indikátora van a kezünkben – világszerte. Elég, ha az erdőhatár, a hóhatár vagy a haszonnövények magassági termőterület-eltolódására gondolunk.
Humboldt helyszínválasztásának nagyszerűségét, a függőleges övezetesség historikus alapvetéseit bárki megtapasztalja, aki átszeli Ecuadort, e viszonylag kis területű és jól bejárható andoki országot – amely így nyilvánvalóan egészen rendkívüli, tapintható változatossága révén igazán vonzó. Számunkra még azért is, mert egyik legkiválóbb szóképünk, a szuperlatívusz megjelenítés bajnoka, a „mindennek a teteje” is innen származik, hiszen valaminek a „csimborasszója” megjelölésnél tényleg nincs feljebb!
Meleg, nedves síkvidék (500 m-ig)
Száguldó, hosszú, motoros kenunk orrában a helyi szakember erős lámpákkal és munkavédelmi szemüvegben kémleli az Amazonas-medence Napo vízrendszerében az éjszakai partokat. A zöld fal nem látszik, az esőerdő hangjai ugyan ilyenkor is erősek, de most a motorzúgás az uralkodó. A szemüveg oka az elképesztő mennyiségű, fényre repülő és becsapódó rovar, a sötétben suhanásé pedig az élővilág hatékony megfigyelése. A felcsillanó szemeket keressük – a kajmánoktól a jaguárokig. Éjszaka igazán aktív az erdő, de ekkor is leginkább a folyó menti szegélyek. Nappali hőségben legfeljebb majmok mozognak a fákon, hárpiák lesnek áldozatra, papagájok és tukánok röppennek, hoacinok kapaszkodnak az alsó ágakon. Jellemzően ők is az esőerdőben kanyargó folyóágak mentén, ahol jár egy kicsit a levegő, vagy legalábbis – az erdő mélyéhez képest – kevésbé töményen párás a környezet. Mindebből nappal, közelről alig látható valami. Éjszaka azonban a szemek kifejezetten árulkodóak. Motor nélkül siklunk az ártér szegélyén, mellettünk egy bokron óriáskígyó figyel, előttünk kajmánok leskelődnek. Partra lépve óriási madárpók bukkan fel, békák és rovarok mindenütt, pár lépésenként meg kell állnunk, hogy az elképesztően változatos élővilágban gyönyörködjünk. Persze nappal is van mit nézni, ugyanakkor a szélesebb tájból szinte semmi sem látszik: alapvetően a lassan hömpölygő, meanderező, hordalékgazdag folyók árterein járunk, de e forró és nedves síkvidék tájképéhez az alacsony teraszok is hozzátartoznak. Eredendően teljes a síkvidéki esőerdő-borítás, de az itteni indián közösségek a néhány méterrel magasabb, ármentes szinteken kis ültetvényeket működtetnek lábon álló házcsoportjaik körül. A banán, a jukka és a kakaó is megél itt, bár az avar nélküli talajtakaró rendkívül vékony és gyenge termőképességű – a tyúktartás végtermékei gazdagítják csak kissé a szervesanyag-mennyiséget.
Dombvidéki és hegyi erdők (500–2500 m)
Már megint vizet kapunk a nyakunkba, ahogy egy régi úton a folyóvölgy oldalában tekerünk. Jobb esetben csak vízesések zúdulnak le a lejtőkön, de a csuszamlások is megdöbbentően gyakoriak. Az erdők sokszínűsége itt, a kevéssé forró terepen már csökken, de a biomasszatömeg változatlan. Minden lejtő instabil, a forgalom lassú, az utak hullámosak. A folyók vadul zúgnak, az eredeti növényzet pedig csak a legnehezebben megközelíthető helyeken maradt meg, mert egyébként mindent elfoglalnak az ültetvények: még az olyan meredek terepeket is, ahol egy elejtett kapáért fél napot kell gyalogolni a lejtő aljáig... Persze mindez csak addig tart, amíg egy csuszamlás le nem radírozza a közepes műgonddal létrehozott, a síkvidéki esőerdőkhöz mérten hízott talajtakarójú termőterületet. Mivel ez a magassági szint a nedves szavannák és a monszunerdők felépítésére és működésére emlékeztet, így a növénytermesztésre is szélesebb körben alkalmas. A guavaszezon épp erős, ezért a vízesésekből és a hegyek által megállított fellegekből származó nedvesség elől egy lekvárüzembe húzódunk.
Hegyi esőerdők (2500–3800 m)
Ha a 2700-3000 m-es magasságban fekvő ecuadori fővárost járjuk, a nagyszerű, koloniális óvárosban gyalogolva gyakran kell az eget kémlelnünk. Igen gyorsan, szinte bármikor zivatarrá állhatnak össze a fellegek, ez pedig ilyen magasságban, az egész évben tavaszias hőmérsékleten hegyi esőerdőket éltet. Legalábbis, ahol meghagyták az eredeti növényzetet – leginkább a vulkánok meredekebb és ma már védett lejtőin.
Minden egyéb helyen, a többnyire egész évben zöldellő, hízott irtásréteken jókora szarvasmarhák legelnek (egy-egy lámacsaláddal kísérve). Ha nem az állattenyésztés a nyerő ágazat, akkor krumpliföldek nyújtóznak a tűzhányók lábánál.
Elérve az érintetlen erdőket, csodavilágba kerülünk. Ha megszokjuk a járható vízmosások alján a sárdagonyát, a mohaerdők ágas-bogas fái között kalandozhatunk. Olyan sűrű mindez, mint a legvadabb tajga, csak itt nem tűlevelűek az erdőalkotók. Minden nedves, hűvösen csöpögős, csúszós. A holt faanyagon vastag zuzmótelepek nőnek, gombák sorakoznak a vízszintesebb ágakon. Kicsiny a fajszám, de minden annál tömegesebb.
A paramo és a tundra (3800–5300 m)
Még feljebb kapaszkodva egy csapásra véget ér az erdő: sokkal élesebb a váltás a mérsékelt övi erdőhatárhoz képest. Magasfüvű terepre érkezünk, ahol süvít a szél, felhők kavarognak a vulkánóriások között – de még vannak tehenek is a lámák társaságában. Ha hosszabban száraz az időjárás, tüzek támadják a hűvös pampára (prérire, sztyeppre) emlékeztető vidéket: gyakran emberi hatásra, hogy – sovány – legelőket tartsanak fenn a hidegtűrő hegyi mezőség, a paramo helyén.
4500 m körül már gyér a növényzet, csomókba rendeződik a fű. Köztük kőtörmelék, salak, vízmosások. Még elnyargal néhány gaucho (cowboy), de a fiatalabb tehenek hátát nejlonzsák védi az esőtől, hidegtől. 5000 m-en a köves tundra váltja az életet adó terepet: megjelennek a hófoltok, a korábbi gleccserek morénasáncai és tengerszemek is, ám Humboldt itt még otthon érezte magát. Sűrűn mérte a víz forráspontját, ebből következtetett tartózkodási helyének magasságára, miközben már az északi sarkvidékre emlékeztette a környezet – itt viszont egyetlen őslakóval sem találkozott.
A jégvilág (5300 m fölött)
Egészen idáig kapaszkodott majd 225 éve, hogy a magasból mindent lásson. A jégsapka szegélyéig, az igazi, jeges sarkvidéki helyszínig, csak épp felfelé kaptatva. Megcélzott hegye a Chimborazo volt, amely 6268 m-ével a mai Ecuador legmagasabb csúcsa, de mivel majdnem az Egyenlítőn emelkedik, bolygónk lapultsága miatt már Humboldt kilátópontja is kb. 1000 m-rel távolabb feküdt a Föld középpontjától, mint az akkor még feltáratlan Mount Everest teteje!
A környezete fölé 2500 m-rel magasodó Chimborazo lenyűgözte, és a régóta szunnyadó, magányosan álló vulkánóriást a Föld legnagyobb hegyének gondolta. A jégvilág belsejébe nem vágyott, élettelennek és egységesnek tartva megelégedett azzal, hogy alulról szemlélje. Így is az Amazonas-medencétől – vagy épp a csendes-óceáni partvidékről nézve – a lehető legnagyobb szintkülönbséget járta végig, a leggazdagabb keresztmetszetet, függőleges övezetességet megtapasztalva. Humboldt új ismereteit, megfigyeléseit rendszerbe foglalva hamar közzétette, így a hegyóriás léte is nagy hírnévre tett szert. A 19. században pedig úgy épült be neve a magyar nyelvbe, mint az akkor ismert legmagasabb hegy elnevezéséből alkotott, legeslegnagyobbra utaló kifejezés.
