Kőgazdag Kazbegi
A Kazbegi – oroszul Kazbek – alatt vezet a híres-hírhedt grúz hadiút. Ez gazdag történelmi múltat sejtet – jogosan. Persze nemcsak az emberi történelem, hanem a régi és friss földtörténet is rendkívül változatos lenyomatot hagyott a tájon, ezért amikor azt mondjuk, hogy „kőgazdag”, akkor a kövekben (és geológiai, felszínalaktani folyamatokban) való gazdagságot értjük alatta. Mert van itt bőven gyűrődés és tűzhányó, hévforrások és sárfolyások, gleccserek és csuszamlások. Ahogy emberáramlatok is északról délre meg délről északra…
Elsőként nem ártana egy tudományos kifejezést keresnünk a „kőgazdag” szóra! Szerencsére már létezik, mivel 30 éve a „biodiverzitás” (azaz biológiai sokszínűség) mintájára kitalálták a „geodiverzitás” kifejezést.
Ha a Kárpátokban és az Alpokban „szocializálódunk” a magashegyekhez, kialakul az elképzelésünk, hogy mi várhat egy 2000-5000 m magas hegyvidéken. Alul fenyvesek, aztán törpefenyők, havasi rétek és legelők, végül hóborította hegyek, a völgyekben pedig gleccserek. Zöld és fehér színek; csipkés gerincek, U alakú völgyek, tengerszemek. A Kazbegi környéke azonban nem ilyen! Pont ez adja a varázsát.
Már a műholdképeket nézegetve kiderül, hogy ez más, mint az Alpok. Arányaiban jóval kevesebb az erdő, sokkal több a füves terület, más a völgyek alakja, és némelyik hegy a vörös különböző árnyalataiban játszik. Tengerszemek pedig csak elvétve fordulnak elő.
Indulj el egy (hadi)úton…
A grúz hadiút egyik vége Tbilisziben van, a másik az orosz Vlagyikavkazban (ez utóbbi beszédes neve azt jelenti: „Urald a Kaukázust!”). A Nagy-Kaukázus alacsonyabb vonulatai már Tbiliszitől kezdve szegélyezik az utat, de csak Zhinvalitól válnak magasabbakká a hegyek és szűkebbé a völgy. Ez kitűnő lehetőség egy völgyzáró gát megépítésére, amelyet 1986-ban, még épp a szovjet időkben, létre is hoztak. Innen látják el ivóvízzel a Kazbegitől 115 km-re fekvő Tbiliszit, illetve elektromos áramot is termelnek a gátnál. A tó mellett áll Ananuri erődje, ami szinte kötelező megálló a Kaukázusba induló turisták számára.
Az Aragvi viszonylag széles völgytalpán a vízfolyás gyönyörű fonatos mintázatot mutat. Az út melletti megállóhelyek lépten-nyomon vízitúrázásra csábítanak. Különösen hívogató az az útszéli reklám, amely egy gumicsónakban ülő csontvázakat mutat mentőmellényben és evezőlapátokkal felszerelkezve. A folyót szegélyező lejtőket itt még javarészt erdő borítja, de a néhol kibukkanó sziklás részek már erősen meggyűrt üledékes kőzeteket tárnak az erre nyitott szemű utazók elé. A Kaukázus helyén a középidőben még tenger hullámzott, majd nagyjából az újidő felénél összecsattant itt Eurázsia és az észak felé mozgó Arab-lemez. Ami anyag közte volt, mind felgyűrődött, egymásra tolódva takarókat alkotott, majd kiemelkedett – az emelkedés pedig a mai napig zajlik. Az Alpokban is ehhez hasonló geológiai folyamatok mentek végbe, ám egy nagyon fontos különbség mégiscsak van: az Alpokban nincsenek vulkánok. A Kaukázusban pedig nagyon is! Ennek az az oka, hogy az Eurázsiai- és az Arab-lemez közötti tenger alatt egykor óceáni kőzetlemez volt, amely ugyan a szárazföldi kőzetlemez alá bukott, ám még napjainkban is mocorog kissé a mélyben, ami vulkáni tevékenységhez vezetett. Ráadásul két vulkáni gócpont (Keli és Kazbegi) épp a grúz hadiút mellé esik!
Pazar lávafolyások
Kveshetinél azt vesszük észre, hogy egy széles hegyhát vágja ketté az Aragvi folyó völgyét. Elsőre akár lehetne egy szimpla hegygerinc is, ha nem volna ilyen lapos a teteje. Élőben, békaperspektívából nem látszik rögtön, hogy mi ez, de 3D-ben térképen ránézve már ordít, hogy ez egy óriási lávafolyás! Ami a Sadzele-hegy oldalából délnek indulva, majd egy nagy kanyarral befordulva az Aragvi völgyébe, mintegy 11 km hosszan nyúlik el, és épp az orrunk előtt ér véget. A völgyben szétterpeszkedő része több mint 1 km széles és 200 m magas. Ahol aztán az út elkezd szerpentinszerűen felkapaszkodni Gudauri felé, ott élőben is könnyen meggyőződhetünk arról, hogy ez egy lávafolyás, mert amíg a lassan döcögő teherautók mögött araszolunk, addig az útbevágásokban rácsodálkozhatunk a szép, oszlopos kőzetre, amely ezúttal andezit. Az oszlopos elválás, akárcsak a Badacsony vagy a Hegyestű bazaltjánál, a láva kihűlésének az eredménye.
Gudauri felkapott síközpont, ahol télen szelíd lávalejtőn csúszkálhatunk békésen. Ez persze csak tudatilag számít, hiszen a láva már 200 ezer éve kihűlt, így nem árt a téli hóborításnak és a síelőknek sem.
Annál inkább ártott a 2018-as sílift-baleset, amikor a lift egyszer csak elindult visszafelé, és az alsó állomáson a síelők kirepültek a kanyarban…
Gudaurinál maga a folyó már 5-600 m-rel alattunk, az andezitbe mélyen bevágódott völgyben áramlik. A Jvari-hágóhoz közeledve egyrészt ráláthatunk az alattunk húzódó szurdokra, másrészt előre (északnyugat felé) tekintve egy gyönyörű, vöröses színű rétegvulkáni kúpot pillanthatunk meg a völgy felső részén terpeszkedve: ez a Sherkhota-hegy (3694 m). Azt ebből a szögből már nem láthatjuk – térképről, műholdképről azonban igen –, hogy a völgyfő közepén kinőtt tűzhányó hogyan gátolta el a vizek lefolyását, így két tó is kialakult a vulkán lábánál. Ezek közül a nagyobbik a Kelitsadi-tó, amely az egész vidék egyik gyöngyszeme. Nem „igazi” tengerszem, mivel nem a jég vájta ki a medrét, hanem vulkáni elgátolással keletkezett.
A Sherkhota-hegy a túrázók által kevésbé járt Keli-felföld szívét jelenti, melynek környékén 250 ezer évvel ezelőttől a közelmúltig mintegy 60 kisebb-nagyobb tűzhányó működött.
Legmagasabb közülük a 3736 m magas Khorisari. Ez a hatalmas tengerszint feletti magasság azonban ne tévesszen meg senkit, mert nem óriásvulkánokról van szó, hanem csak arról, hogy e tűzhányók rátelepedtek a Kaukázus hegyvidékére. Így a kitörések során felépült tényleges magasságuk csupán 600 m körüli. E hegyek dácitos, illetve riolitos lávákból állnak. Ezek a sűrű, viszkózus lávatípusok általában meredeken kiemelkedő lávadómokat építenek, de folyni „nem szeretnek”. Itt azonban a Keleti-Khorisariból 7 km hosszú, elképesztően impozáns lávaárak folytak le a Tergi (oroszul Terek) folyó irányába, északkelet felé. Ráadásul több adagban is. Kiválóan látszik, hogy a lankásabb oldalvölgyből a fővölgybe kiérő lávaárak miként hömpölyögtek alá méltóságteljes lassúsággal a nagy völgy oldalában. Ma már persze mindez csak megdermedt állapotában figyelhető meg, de mivel mindössze néhány tízezer évesek, így formáik kiválóan megőrződtek. Tankönyvi példáknál is szebben látszik, hogy a kitörés végeztével hogyan roskadt be a lávanyelv a hűlés és a lávaanyag „kifolyása” miatt. A széleken azonban megmaradt a perem, ami kétoldalt 50-60 m magas falként kíséri végig a hosszú folyást. Ez az egész pedig egy nagy völgyben van, amelynek oldalait viszont a gyűrt üledékes kőzetek alkotják. Mindez együtt rendkívül látványos és ritkán megfigyelhető formakincset alkot. Ráadásul itt – a Kazbegitől eltérően – a turisták is elég kis számban járnak. Ha azonban erre túrázik valaki, nem árt figyelni, hogy ne tévedjen át véletlenül a hermetikusan elzárt, szakadár Dél-Oszétiába, mert annak elég kellemetlen rendőrségi következményei lehetnek.
Vérző hegy, pompás teraszok
A Jvari (Kereszt)-hágó pozíciója meglepő. Abban az értelemben legalábbis, hogy a legmagasabb hegyek innen még jócskán északra vannak, és az orosz határ is majdnem 40 km-re húzódik. Vagyis a hágó domborzati és politikai szempontból sem választóvonal, csak vízrajzi értelemben. Innentől már lejt az út az orosz határig, a vizeket a Tergi (Terek) gyűjti össze és vezeti Oroszországon keresztül a Kaszpi-tóba.
A sokszínűség azonban itt is körülvesz. Az országúthoz közeli hegyoldalban források fakadnak a mészkőből, és hatalmas édesvízi mészkődombokat, travertínókat építenek. A víz oldott mésztartalma a szabad levegőn kicsapódik, és ritmikus kiválással apró teraszokat épít.
Ahol tiszta mészkő van, ott ezek a teraszok fehérek. Itt azonban a vulkáni kőzetek magas vastartalmúak, amit a rajtuk keresztüláramló meleg vizek feloldanak, így a felszínre lépéskor a vas is kiválik a vízből, ami a travertínó halmok vöröses elszíneződését okozza. Némelyik víz annyira vörös, hogy úgy tűnik, mintha vérezne a hegy. Pedig ez a jelenség csak a fiatal vulkánok és az idős mészkő összjátékából származik. A hely idilli hangulatát némileg rontja, hogy a kamionok ott dübörögnek el pár méterre e gyönyörű formáktól. Már ahol tudnak dübörögni... Mert a völgy kiszélesedő részén, Almasiani (magyarosan „Almásjani”) után, a határátlépésre várakozva több kilométer hosszú sorokban állnak.
Ha a kamionsofőrökben van „földtani” kíváncsiság, akkor azt itt kiélhetik várakozás közben. A völgyben jobbra-balra ugyanis újabb lávakibukkanásokat fedezhetünk fel. A legérdekesebb az a „lávaterasz”, amelyik Pkhelshe falu mellett alkotja a folyó bal partját.
Ez ugyanis a legfiatalabb láva a környéken, kora mindössze 6000 év. Ez és még sok más jel is arra utal, hogy a környék vulkáni működése most ugyan szunnyad, de egyáltalán nem kizárt, hogy a Kazbegi környékén lesz még tűzhányókitörés, ha nem is a közeljövőben.
Ez a legfiatalabb lávafolyás azért is érdekes, mert amikor az oldalvölgyből kifolyt ide a Tergi völgyébe, akkor egy időre elgátolta a főfolyót. A lávagát mögött komoly tó duzzadt föl, és beletelt egy kis időbe, míg természetes módon áttörte a gátat, és lecsapolta a tavat. E tó üledékei egy kanyarral feljebb pompás folyóteraszokat alkotnak, amelyeken két apró falucska (Kanobi és Khurtisi) is megtelepült.
Kevés U, sok V
Ha a felszínformák iránt érdeklődő kamionsofőrünk tovább vizsgálódik, akkor feltűnhet, hogy bár itt 1900 m magasan várakozik, a völgy formája mégis inkább V betűre emlékeztet, mint U alakra. Ez arra utal, hogy a folyóvizek bevágódása sokkal erősebben rajta hagyta nyomát e völgyeken, mint a gleccserek munkája. Persze itt is volt jégkorszak, és 2000 m fölött itt is a jég volt az úr, de a gleccsernyelvek hamarabb, nagyobb tengerszint feletti magasságban végződtek el, mint az Alpokban, ezért a völgyek formálásában kevésbé volt meghatározó a szerepük, nem csiszolták olyan meredekre a völgyek oldalát, és a völgytalpon is kevesebb morénát halmoztak fel. Tengerszemből is ezért van kevesebb a völgyek legfelső szakaszán. Ezzel szemben a folyók napjainkban is igen aktívan vésik a völgyeket; az erdővel nem védett hegyoldalakon pedig a csuszamlások játszanak kulcsszerepet. Ennek köszönhető, hogy inkább a V forma a meghatározó a völgyprofilokban, és nem a jég formálta U alak.
E különbség mélyebb oka pedig az, hogy a Kaukázus sokkal inkább a szárazföld belsejében van, mint az Alpok. Igaz, hogy a Fekete-tenger fölött a nyugatias szelek felvesznek valamennyi páratartalmat, ám a Kaukázust még így is jóval kevesebb csapadék öntözi, mint az Alpok hegyláncait. Ha pedig kevés a hócsapadék, akkor a gleccserek is szolidabbak. Így magasságbeli előnye ellenére a Kaukázus eljegesedése általánosságban valamivel kisebb volt, mint az Alpoké.
Kazbegi – tűz, jég, sár, halál
Mint uralkodó trónol a Kazbegi (5054 m) az egész táj felett. Valójában azért ilyen magas, mert itt is egy vulkán nőtt ki az eleve magas hegyekből. A Kazbegi környékén már ötmillió éve megindult a tűzhányó-tevékenység (ekkor működtek például a mi Balaton-felvidéki vulkánjaink is), ami kisebb-nagyobb szünetekkel azóta is tart. Ez idő alatt összesen mintegy 60 vulkán tört ki a Kazbegi szűk térségében. Maga a Kazbegi félmillió éves, és rétegvulkánnak tekinthetjük, hiszen robbanásos és lávaöntő kitörései egyaránt voltak.
200 ezer éve egy nagy kitörés rázta meg a környéket, a vulkán középső része beszakadt, és egy 5 km átmérőjű kaldera alakult ki, melynek nyomai a mai domborzatban is felismerhetők. Ennek közepében jött létre az a hegy, amit ma Kazbeginek hívunk.
A Gergeti-kolostor a hegy lábánál épült a 14. században – még éppen a gyűrt üledékes kőzetekre, de ha elindulunk felfelé, akkor hamar a kihűlt és befüvesedett lávafolyások birodalmába érünk. A meredek völgyoldalakban mindenütt vörös árnyalatú, oszlopos elválást mutató lávakőzetek tárulnak elénk. A gleccserek hatását már csak azért sem nehéz itt elképzelni, mert némi felfelé kaptatás után el is érjük a Gergeti-gleccsert. A Kazbegi alaptáborához lovas fuvarok is vezetnek – egymás után kötött, soklovas „karavánok” masíroznak fel- és lefelé a hegyen. Ez nem zavaró, inkább egyfajta archaikus hangulatot kölcsönöz a tájnak. Leglátványosabb az a rész, ahol a kissé meredekebbé váló gleccservégen vezetik a lovakat, amelyek ilyenkor a jégen kevésbé csúszó „szöges patkót” kapnak.
Nyári napokon a gleccserek általában erősen olvadnak, a gleccserkapuból kiömlő, törmeléktől szürkésfehér vizet „gleccsertejnek” szokás nevezni. Itt azonban a vastartalmú vulkáni kőzetek mállása miatt a gleccserből kiömlő patak vize barnás, így találóbb volna „gleccserkakaónak” hívni.
Az olvadozás persze hosszabb időtávon, nagy átlagban is érvényesül. A globális felmelegedés következtében itt is gyorsan hátrálnak a gleccserek. A jégkorszakban még egészen a Tergi völgyéig nyúltak a jégárak, ma már azonban csak a hegy felső része körül maradt meg a jégborítás.
Azonban a haldokló oroszlán is veszélyes lehet, és ez érvényes a Kazbegi gleccsereire is, különösen az észak felé induló Kolka- és az északkelet felé tartó Devdoraki-gleccserre.
A grúz hadiút megépülte után (az 1770-es évektől) derült ki, hogy a Devdoraki-gleccser 10-15 évenként „meglódul”, és egészen a Tergi völgyéig nyomul előre, ahol a vízfolyás egy szűk gránitszurdokban folyik az orosz határhoz közeledve. De hogyan tud egy gleccser „meglódulni”? A Devdoraki egy viszonylag széles függőgleccser a Kazbegi-csúcs közelében. Ám kicsit lejjebb erősen beszűkül, emiatt a gleccser alatt összegyűlő olvadékvíz időnként elgátlódik a szűkületben. Így akkorára nőhet a víznyomás, hogy az szinte „kirobbantja” a gleccser alját. Ekkor a jég tömbökre töredezik, és sok törmeléket is magával sodorva zúdul le a meredek oldalvölgyben. A meredek oldalvölgy aljában pedig ott van maga a grúz hadiút! A 18-19. században hat olyan eseményről tudunk, amikor ez a lezúduló jeges-sáros áradat (akár 100 m!) vastagon betemette a hadiutat, blokkolva a közlekedést, és hosszabb-rövidebb időre elgátolva magát a vízfolyást is. Ezen alkalmakkor tó duzzadt fel a völgyben, amit utána újra és újra áttört a vízfolyás. Ugye ismerős ez a történet? Kicsit feljebb a lávafolyás okozott ugyanígy elgátolást, de az még a történelmi idők előtt történt.
1832-től viszont csönd lett. Elmaradtak a „Kazbegi-blokkolások”. Talán a gleccser hátrálása miatt a „kényes szűkület” megváltozott. 2014 májusában azonban váratlanul újra megismétlődött a „gleccserkitörés”. Ekkor azonban az ok más volt: a gleccser felső részén történt egy omlás, ami aztán végigsöpört a gleccseren, és jeges törmelékfolyást indított el. Az út és a folyó ugyanígy elgátlódott, mint 200 évvel ezelőtt, kilencen meghaltak, egy épülő kisebb víztározó tönkrement, és az orosz–grúz határállomáson dolgozókat helikopterrel kellett kimenteni. Hogy többet ilyen ne fordulhasson elő, vagy legalábbis a blokkolás kevésbé legyen súlyos, a legkritikusabb részre egy alagutat építettek az orosz–grúz határra igyekvő forgalom számára. Az omlás kiváltó okát nem sikerült egyértelműen feltárni, de kisebb földrezgések, a repedések mentén feltörő vulkáni fumarolák olvasztó hatása, a globális felmelegedés miatt kiolvadó permafroszt egyaránt szerepet játszhatott a 2014-es katasztrófában.
Hasonló „gleccserkitörések” jellemzik a Kazbegi északi oldalán lévő Kolka-gleccsert is. Ez már teljes mértékben orosz területen van, és nem érinti a grúz hadiutat sem. Ám az okozott katasztrófák itt még súlyosabbak voltak. A 2002-es esemény során olyan mennyiségű jég zúdult le vízzel és sárral keveredve, hogy gyakorlatilag a teljes gleccser megsemmisült. A völgyben 15 km-rel lejjebb fekvő Nizhniy Karmadon falucskát teljesen elpusztította a sárfolyás – az ott lévő 125 emberrel együtt. Korábban nem épültek házak a völgynek ezen a szakaszán, mert a régiek tudták, hogy hol nem érdemes építkezni. A 21. század embere azonban megfeledkezett erről a tudásról. Nizhniy Karmadont nem építették újjá, a Kolka-gleccser viszont pár év után újjászületett a Kazbegi oldalában.
220 felett
Egy orosz pár a szomszédunk. Mikor a folyosón – gyermekkorom orosz nyelvmorzsáit felhasználva – szóba elegyedünk velük, arcukon szétárad a mosoly, és dúdolásba fordul a kommunikáció. Jön is a magyarázat, hogy ez egy magyar sláger az 1980-as évekből! Kell azért a mobiltelefonos rákeresés, így már világos, hogy ez a Neoton Família „Kétszázhúsz felett” száma. Szól a telefonból a zene, és most már együtt hallgatjuk/énekeljük. Ezzel itt és ekkor (minden politikától függetlenül) a levegőben rezeg az orosz–magyar barátság.
Nemcsak a szomszédunk orosz, de a grúz hadiút mentén mindenhol gyakoriak a cirill betűs feliratok és az orosz beszéd. Sőt, nemcsak errefelé, hanem Grúzia más részein is. Ez jelzi, hogy az orosz turisták számára továbbra is kedvelt terep Grúzia.
Adminisztratíve sincsenek kitiltva az országból, mely a környező iszlám nyomással szemben továbbra is kénytelen a kulturálisan hozzá közelebb álló orosz kapcsolatra támaszkodni, mert a Nyugat viszonylag messze van... Ez a kapcsolat persze nem mentes a problémáktól: Grúzia függetlenné válását követően Abházia és Dél-Oszétia kapcsán is véres háború zajlott...
A dél felől érkező turisták szintén gyakori látogatók a Kaukázusban. Az út mentén sokfelé találkozhatunk leölésre váró bárányokkal: ezekből készül a lakoma a muszlim vendégek számára (persze más is ehet birkát). A Gudauri Kilátópontnál pedig mindenki megáll. Az oroszok quadozáson törik a fejüket, miközben egy fehér lovon lefátyolozott arcú mohamedán hölgyet lovagoltatnak. Másikuk a kilátó mellett, a szakadék szélén Mekka felé fordulva végzi imáját. De mindenféle nációból nyüzsögnek itt az emberek.
Mert a csodás kilátáson kívül itt áll az orosz–grúz barátság 1983-ban emelt hatalmas emlékműve is. Az építés dátuma nem véletlen, hiszen ekkor volt 200 éve, hogy Oroszország és Grúzia szerződést kötött egymással, melynek értelmében Grúzia lényegében vazallusi sorba került, noha látszatönállósága ekkor még megmaradt.
Az emlékmű színpompás szocreál stílusban jeleníti meg Oroszország, illetve Grúzia népmeseit, középkori és szovjet hagyományait a balalajkától a traktorokig. Van itt Sárkányölő Szent György, tilinkós pásztor meg kisfiáról gondoskodó, öles termetű anya is. Mindeközben a bátrak tandem-paplanernyős szerelésben pillangóként repkednek a kör alakú emlékmű és a lebilincselő táj fölött.
