Pó-síkság és az Északi-Appenninek a legtöbb utazónak csak egy kötelező táj, amin át kell hajtani, hogy eljussunk a Napsütötte Toszkánába vagy épp Rómába. Pedig érdemes lehet már ezen a vidéken is megállni. A Pó-síkság valósággal hemzseg a Világörökséghez tartozó kulturális látnivalóktól. Ugyanakkor földtörténeti kialakulása is tartogat izgalmas eseményeket, noha az asztallap-simaságú tájon ebből elsőre keveset érzékelhetünk. Az Északi-Appenninek viszont tele van olyan ínyencfalatokkal, melyeket közvetlen közelről szemrevételezhetünk, sőt akár meg is tapogathatunk, és amelyek egyébként szintén a Világörökség részei.

Átvágunk a Pó-síkságon

Páduánál, ahol az A13-as sztráda délnek fordul, hirtelen hegyek tűnnek az ember szeme elé: 600 m-rel a tengerszint fölé emelkedő, kúpszerű csúcsok, szinte lerí róluk, hogy egykor tűzhányóként működhettek. Lehet örülni, hogy mindjárt itt az Appenninek. Pedig ez még nem az! Ez az Euganei-dombság (Colli Euganei), mely jóval öregebb, mint az egész Appenninek, nem is beszélve a Pó-alföldről. Bár valóban vulkánokról van szó, de kialakulásuk több mint 35 millió évvel ezelőtt történt, így eredeti formájukat már rég elveszítették, és tulajdonképpen csak lepusztult, roncsolt formákkal állunk szemben. Ám még így is elég impozánsak, és hosszú életük során végignézhették, amint eltűnik körülöttük a tenger, majd újra visszatér a víz, aztán a folyók szép lassan feltöltögetik hordalékkal a tengeröblöt, a végén pedig ott nyüzsögnek az emberek.

Idén nyáron (majdnem) kiszáradt a Velencei-tó, és a folyóink is leapadtak… – a mi szemszögünkből ez elég drámai folyamat. A Colli Euganei hegyei azonban láttak ennél sokkal drasztikusabb változásokat is, csak éppen időben „kicsit” visszább kell menni: hatmillió évvel ezelőtt szinte a teljes Földközi-tenger kiszáradt, és kiterjedt sós sivatag maradt a helyén, illetve a mélyebb részeken néhány magas sótartalmú tó és mocsár. Ez volt a híres messinai sókrízis, amit az váltott ki, hogy a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán közötti átjáró bezárult, a meleg éghajlat hatására pedig egyszerűen elpárolgott a beltenger vize. Erről napjainkban több száz méter vastag só- és gipszrétegek tanúskodnak, melyek egy része az Appenninek északi részén is megtalálható. A 600 ezer évig tartó szárazság azonban egyszer csak drámai véget ért: a Gibraltári-szorosnál átlyukadt a szárazföld, és az óceán vize elkezdett behömpölyögni a kiszáradt medencébe. Olyannyira, hogy a helyzet épp az ellenkezőjébe fordult, így a mai Pó-síkság helyén egy tengeröböl vize hullámzott. A tenger északon az Alpok hegyeit nyaldosta, a déli oldalon viszont az akkor még épphogy csak emelkedésnek induló Appenninek szelíd dombjai szabtak határt a tengernek.

Az Alpokból, továbbá az egyre gyorsabban emelkedő Appenninekből a vízfolyások fáradhatatlanul hordták a homokot és kavicsot a tengeröbölbe, így azt sikerült elég gyorsan feltölteniük. Tulajdonképpen ekkor született meg maga a Pó-síkság. A jégkorszakok során aztán még inkább háttérbe szorult a tenger, bár nem oly szélsőségesen, mint a sókrízis idején. Csakhogy az ok ezúttal teljesen más volt: a sarki jégsapkák növekedése miatt a tengerszint nagyjából 100 m-t süllyedt, így az Adriai-tenger csak jóval délebbre, valahol a Pescara–Split vonalnál kezdődött, tehát odáig húzódott a kiterjesztett Pó-alföld.

Az utolsó jégkorszak végével aztán kialakult nagyjából a mai állapot, de még ez is elég dinamikusan változott (például a Pó-delta helye és mérete), nem kis mértékben az emberi beavatkozások révén.

Kis ország, réteglépcsővel

Valószínűleg kevés olyan ország van a Földön, ahol a főváros egyben az ország legmagasabb pontját is tartalmazza. San Marino esetében azonban ez a helyzet. Nyilván egy törpeállamnak „könnyebb” ezt a feltételt teljesítenie. Az aszimmetrikus alakú Monte Titano 739 m-es magasságával rendkívül látványosan emelkedik környezete fölé. Egyik oldala lankásabb, igazodik a földtani rétegek felszínéhez, és logikusan ebből az irányból kúszik fel maga a település is egészen a hegy tetejéig. A Monte Titano keleti oldala viszont meredek szikla, ahol csak a hegymászók, illetve a „funivia” utasai tudnak feljutni.

Az ilyen aszimmetrikus hegyeket, amelyeknek alakja a kibillent földtani rétegekhez igazodik, réteglépcsőnek nevezzük. Tetejéről, ahová vártornyok épültek, belátni az egész országot (ami persze San Marino esetében nem nagy kunszt), de keletre az Adria partvidéke, nyugatra pedig az Appenninek magasabb ormai is látszódnak.

Épp azok a vonulatok, ahonnan egykor ez a hegy is „leszakadt”. Külön érdekesség ugyanis a Monte Titano születése.

A Pó-alföld három különböző földtörténeti helyzetben A jelen állapot, ami a folyó feltöltő munkájának eredménye, egy történelmileg aktívan gyarapodó deltatorkolattal. 20 ezer éve, az utolsó jégkorszak csúcsán, a tengerszint 100 m-rel alacsonyabb volt, így a mai Adriai-tenger északi része is a Pó-alföldhöz tartozott. A harmadik ábra a messinai sókrízis utáni, 4 millió évvel ezelőtti, hatalmas tengerelöntést mutatja a mai domborzatra vetítve (ami abból a szempontból kissé pontatlan, hogy ennyi idő alatt a hegységek magassága is már érdemben változott)

Fotó: Telbisz Tamás

Még ki sem lógott a hegy az ősi tengerből, amikor a hegységképződés már beindult. Gyakorta földrengések rázták meg a vidéket (ami napjainkban sem ritka), így a mészkőből letört egy hegyméretű „darab”, amely az alatta lévő képlékenyebb agyagos rétegeken, az enyhe lejtőn pusztán a gravitáció hatására szépen leszánkázott mintegy 80 km-t. Később az egész terület kiemelkedett, a tenger hátrébb húzódott, a Monte Titano blokkja pedig stabilizálódott olyannyira, hogy egy egész városállamot is elbír napjainkban. A csúszás és az utána lezajló kiemelkedés emberi léptékben persze nagyon lassú folyamat volt, ami többször is megismétlődött. Ezt onnan tudhatjuk, hogy a Monte Titano környékén több hasonló formájú hegyet is megfigyelhetünk, például San Leót.

Geotúránk állomásai a Pó-alföldet, illetve az Északi-Appennineket keresztezve

Fotó: Telbisz Tamás

A Spipola-gipsztöbör, melynek oldalában nyílik a környék leghosszabb barlangja (Grotta della Spipola). Mindez Bologna közvetlen határában

Fotó: Telbisz Tamás

Fiatal és öreg gipszek

Gyerekkoromban a gipsz egyértelműen a kéz- és lábtöréshez kapcsolódott. Később kiderült számomra, hogy építőanyagként is hasznos. Ugyanakkor előfordul a természetben is kőzetként, noha meglehetősen ritkának számít. Kialakulásának lényege, hogy a kiszáradó, elpárolgó tengerek helyén marad vissza ez az anyag is. Az Északi-Appenninekben előforduló gipszek nagyobbik része a messinai sókrízishez kapcsolódik – ezek a „fiatal gipszek”. Vannak viszont itt sokkal öregebbek, 200 millió évesek is, amelyek a triász időszakban keletkeztek – hasonló körülmények között, csak még egy teljesen más kontinens-elrendeződés idején, nem a Földközi-tengerben, hanem a Tethys-óceán lagúnáiban.

A gipszrétegek vastagsága 100-300 m között változik ezen a vidéken, és összesen 37 km 2 területen bukkannak felszínre egy hosszú, keskeny csík mentén Bolognától délkeletre (Vena del Gesso), délnyugatra (Alta Valle Secchia), illetve közvetlenül a város peremén (Gessi di Bologna). Ez nem tűnik túl nagy területnek, ám európai, sőt világszinten is a legjelentősebbek közé tartozik, amit a világörökségi címe is jelez.

Ebből is érzékelhető, hogy a gipsz mint kőzet meglehetősen ritka. A felszínen gyorsan lepusztul, mivel elég puha kőzetnek számít (akár körömmel is karcolható), ráadásul a tiszta vízben a mészkőnél 150-szer jobban oldódik.

Éppen ez utóbbi tulajdonsága járul hozzá ahhoz, hogy remekül karsztosodik, vagyis az oldás hatására a repedések kitágulnak, barlangokká alakulnak, a felszínen pedig ehhez kapcsolódva víznyelők, töbrök, illetve a kijárati oldalon források alakulnak ki.

Brisighella pompás óratornya, mely egy gipszszikla tetejére épült, ahonnét belátni a városkát, illetve a dombvidék badlandjeit

Fotó: Telbisz Tamás

Ennek köszönhető, hogy 900 gipszbarlang található a területen, melyek közül leghosszabb a Bologna határában megbújó, 11,5 km-es Grotta della Spipola. Maga a barlang Európa egyik legnagyobb gipszkőzeten kialakult töbréből nyílik (átmérője 800 m). Brisighella egy álmos kisváros a gipszvidék keleti végénél, ahol nem kell a túlzott turizmustól tartani. Egy völgy oldalában húzódik, melynek peremén látványos sziklákon magasodik a vár és az óratorony. Messziről nézve talán homokkőnek vélhetnénk a sziklákat, de közelről jól látni, amint az ujjnyi méretű, lapos kristályokon megcsillan a napfény – ez a gipsz. Összetört, majd szorosan egymáshoz préselt gipszkristályok alkotják a kőzet szövetét. Mindez 5,5 millió éve még a kiszáradó tenger fenekén helyezkedett el – ma azonban kiemelt, erodált, várépítésre alkalmas pozícióban található. Micsoda karrier egy kőzetnek!

A gipszvonulatban vannak olyan részek is, ahol nagyobb, egybefüggő, víztiszta kristályok alkotják a gipszet: ezt hívják szelenitnek, amely nevét a rómaiaktól kapta a Hold istennője (Szeléné) után, a kristályok gyakran fehéresen csillogó külseje miatt. A legszebb példányokat a rómaiak már kitermelték, és ablaküveg gyanánt használták.

Brisighellához közel magasodik a Monte Mauro, amely a gipszvidék legmagasabb pontja (515 m). Fehér sziklái messziről inkább mészkőre emlékeztetnek, de közelről itt is jól beazonosíthatjuk a szépen csillogó gipszet, sőt gyönyörű, fecskefarokra hasonlító ikerkristályokat is könnyen találhatunk benne. Alakját tekintve ez a hegy is egy aszimmetrikus réteglépcső (mint a Monte Titano), csak éppen gipszből. Tetejéről gyönyörű kilátás nyílik a szőlőkkel gazdagon borított, vízmosásokkal szabdalt dombvidékre.

Az erózió egyes helyeken olyannyira hatékony volt, hogy igazi badland („rossz föld”) alakult ki, ami az extrém módon felárkolt területek jellemzője.

Kialakulófélben lévő badland („rossz föld”), amint „beleharap” a szőlő- és szántóföldekbe Monte Mauro környékén

Fotó: Telbisz Tamás

A Monte Mauro 515 m magas csúcsa – Fehéren világító sziklái nem mészkőből, hanem gipszből állnak

Fotó: Telbisz Tamás

A gipszvidék nyugati vége a Secchia folyó felső szakaszánál található. Ez már az Appenninek központi vonulatához közelebb van, így itt nagyobbak a szintkülönbségek, ezért egy erősebben bevágódott, de jóval szélesebb, tágas völgy húzódik a tájon keresztül, feltárva ezzel a gipszből álló hegyek oldalát. Nyáron persze alig csordogál víz a széles mederben, de ez az olasz mediterrán vidékeken mindenhol így van. Az itt elénk táruló gipszen látszik, hogy sokkal „meggyötörtebb” állapotú – hiszen ez az „idős gipsz”, vagyis a triászból származik, azóta rengeteg átalakuláson ment keresztül, melynek eredményeként meggyűrődött, és sokfelé keveredik mészkővel és dolomittal is. A fehér gipszsziklák, a folyó türkizkék vize (ha van), valamint a környező zöld erdők színpompás látványt tárnak az erre vetődő utazó szeme elé.

Innét pedig már csak egy ugrásra található a purgatórium…

Barnás színű gipszkristályok a Monte Mauro hegyen, melyek a messinai sókrízisre emlékeztetik az idelátogatót. Milyen hatalmas utat tettek meg a kiszáradt tengerfenéktől a hegytetőig ezek az ásványok!

Fotó: Telbisz Tamás

Bismantova sziklája

Mióta irodalomtanár barátom felnyitotta a szemem Dantéra, azóta olasz útjaimon állandóan szembejön velem az Isteni színjáték szerzője és műve. Egy könyvesboltban fedeztem fel például, hogy még a népszerű egérhős, Geronimo Stilton is találkozik Dantéval a sorozat egyik kötetében. Ezúttal viszont egy olyan helyszín áll előttünk, amit maga Dante írt bele az Isteni színjátékba: ez a Pietra di Bismantova.