A főkrátert elérve például csak azzal foglalkozom, hogy felkutassam a négy éve elásott, fagyos kőtörmelékbe helyezett, kicsi mérőműszereinket. Legutóbb, két éve, vastag, összefagyott hó borította ezt a részt: hárman voltunk itt, de nem kerültek elő. Még talán bírja az akkumulátoruk a zord viszonyokat – de már mindenképp le kell cserélni mindet! Most viszont egyedül vagyok, és hátravan még a csúcs sziklatömbjének megmászása, az ottani műszerkeresés és -lecserélés is.

Saját utakon. Az érintetlen helyszínek vonzereje leírhatatlan. Ösvények híján, csak a saját nyomainkon járva minden kanyar új, felfedezésre váró helyszínt hoz. A begyűjtött mintákkal és levadászott adatokkal eltelve, a nagy, meleg vizes kráterből kilépve a legnagyobb gleccsermaradvány mellett haladunk, a keret pedig a széles Puna de Atacama felföldi panorámája

Az utolsó pillanatban

A törmelékes lejtőkön a kráter felé araszolva órákig azon gondolkodom, mi legyen a leghatékonyabb taktika: a műszerek 6750 m-en vannak valahol (nem én telepítettem őket annak idején), főként fotók alapján fogok keresni, de közben filmezni is kell, mert Péter, az operatőrünk majd’ egy kilométerrel alacsonyabban van. Közben persze rádiózni a többieknek, miközben nincs hangom, mert még kifelé, a repülőgép légkondijától tönkrement a hangszálam… Leülni, lepihenni nem akarok, hiszen az a gyönyörű, déli napsütésben, fáradtan biztos elalváshoz vezet – ami a lehető legnagyobb veszély ilyen helyzetben.

A műszereknek meg kell lenni, kell az adat! Innen, és még magasabbról, a csúcsról is. Még egyszer ezen az expedíción nem akarok ide felmászni! Kell még másra is az erő, és most van jó idő, nem hiszem, hogy lenne még egy esély. A GPS a körülbelüli helyszínre vezet, a hideg sziklák között bolyongok, kődarabokat próbálok azonosítani a kinyomtatott fotókról – amelyek erős zsinórral rám kötve a csuklómon lógnak (két éve a szél azonnal elfújta a kézből ugyanezeket a képeket…). Megvan a jó kivágat, és a legjobb látószögbe balettozok, miközben fogaim között bekapcsolt GoPro kamerát szorítok. És észreveszem, hogy a kőtörmelék között picike, kék lavinazsinór-vég bukkan föl. Ami aztán levezet a beásott műszerekig! Gyors ellenőrzés, hogy működik-e még. Igen! Vagy 70 ezer hőmérsékleti adatot tartok a kezemben az elmúlt négy évből, kincset ér! Műszercsere, és felvillanyozva indulok a főcsúcs felé. Testi erőm viszont egyre apad. Sziklagörgetegen vánszorgok át, aztán még egy fix köteles mászás is vár 6850 métertől.

A kalapács egyéb okból is lecsap: terepjáróra vagyunk utalva, vagy 600 kg felszerelést kell mozgatnunk. 5200 méteren olyan durrdefektet kapunk, hogy mozdulni sem tudunk. A hidraulikus emelő nem működik (viszont kiválóan kifröcsköl belőle az olaj), ki kell ásnunk a kereket. Mivel köves terepen állunk, csak a vésés működik – a 40 cm-es, nehéz elektródák kiválóan teszik a dolgukat

Megterhelő magasság

Általános, hogy a kimerültségtől már csőlátóak vagyunk, de most a legérdekesebb, hogy egy kicsit hallucinálok is. Visszanézve úgy tűnik, hogy ahol az előbb megtaláltam a műszereket, most valaki áll, aztán a csúcsot elérve és onnan lenézve már a sátrát is látni vélem. Egészen elképesztő, pedig senki sincs most rajtunk kívül a hegyen... De ezek itt meg ráadásul ketten is vannak és mozognak… Ott, helyben eszembe sem jut, hogy ez csak képzelet. Nyilván, amit látok (látni vélek), az úgy van… Az oxigénhiány és a kimerültség nagy úr! De teljesen leköti a figyelmemet, hogy meg kell keresni a csúcson két, egészen különböző helyen elhelyezett mérőműszert is. Az egyiket könnyen megtalálom, de a másikért ki kell mászni a sziklaperemekre, aprólékosan végignézni a sziklahasadékokat. Lassan reménytelenné válik a keresés, a szél is feltámad: pihenésképp fotózni kezdek, de a gép gyorsan merül, aztán filmezés, hörgés a rádióba, és megint műszerkeresés. Megvan! Előásom, újra cserélem, és már a mélységet bámulom. Ott, lenn, a mellék-kráterben, 400 méterrel alattam minden eddigi alkalomnál jobban látszik a Föld legmagasabban fekvő tava (jórészt jéggel fedve). Ott pedig élet van, és mi az egyik legfőbb forrását vizsgáljuk: a H2O jelenlétét és halmazállapot-változásait.

Sivatagi elektrosokk … és itt már jég is van alattunk. 5200 méteren még csak szigetszerűen, szaggatottan jelenik meg, de méréseink már kimutatják. A vizet adó jégolvadás szempontjából itt kezdődik a legérzékenyebb terep: a felmelegedés fokozatosan felfalja a jégcementet

Agyam meglepően gyorsan tisztul. A zsákmány a zsebemben, és hirtelen új gondolatok töltik tele beszűkült agykapacitásom. Ha innen, a 6893 m-es csúcsról lemegyek, minden leereszkedett 100 méterrel sokkal jobban leszek majd, a sátor pedig bő egy kilométerrel alacsonyabban vár! És diadalmasan, a prédával büszkélkedve érkezhetek a többiekhez! Ráadásul vár a tó is, három nap múlva oda mászunk át. (Ahová egyébként nem vezetnek ösvények, nyomok.)

Azon pedig lefelé tartva már meg sem lepődöm, hogy a kráterben persze hogy nincs sátor, és senki sem tűnik föl. Miért? Volt itt valaki?

Föld alatt és fölött. Mérőműszerek hosszú turnén. Az itthonról kivitt, majd hazahozott 18 készülék 5800 méteren – a becsomagolt akkumulátor kitartásának reményében – mindent mér: szél, hőmérséklet, páratartalom, harmatképződés, talajnedvesség, besugárzás, energiaáramlás

Gyarapodó gyűjtemény

Felköltöztünk a hegyre, heteket töltünk nagy magasságban. Nem túrázunk. Közben jönnek-mennek körülöttünk a hegymászók. A mi munkánk ott kezdődik, ahol a hegymászás véget ér…
Vannak jó kalapácsaink, köztük egy gumifejű is. Vilitől, a franciákat kalauzoló, német származású perui hegyi vezetőtől kapunk egy másfél kilós brazil marhahúsdarabot. Klopfoljuk vagy ne? A literes alucsajkámban készülök megsütni a gázfőzőn, 5800 méteren, a Nagy Levin is elégedetten csettintene a kísérletre. Végül Sztroganoff-módon készül, de a többiek tartózkodó hozzáállása miatt egykilónyit egyedül eszem meg belőle. A 600 g-os napi babkonzervampulla komoly lendületben tart.

Jégtáblák között. A Föld legmagasabban fekvő tavának vize ki-kibukkan. Töredeznek a jégtáblaperemek, akár már egy hasasra is alkalmas a hely. Csak épp a hőmérséklet fagypont alatti, a víz pH-ja pedig nem éri el az 5-öt…

A kalapácsok óriás fémelektródákra sújtanak le. A felszín alatt rejtőző jeget keressük, ehhez áramot vezetünk az aljzatba. Ugyanezt tettük már 4000 méter körül, és itt, 2000 méterrel magasabban is. Ádám füles sapkában és kapucniban kapcsolgatja a mérőegységet, már csak ezért sem hall semmit, ám dohog a Honda-generátor, mi, Zsolttal még püfölünk is, miközben kábeleket húzogatunk. Neki minden kalapácsütés csontig hatol – épp egy hónapja törte el az állkapcsát. Hangom semmi, 20 méterről is rádión beszélünk egymással. Aztán rászokunk a mutogatásra. Péter körülöttünk ólálkodik, valójában filmez. Kívülről nezve félkegyelmű táncbrigád produkciója a magashegyi kősivatagban. De gyűlnek az adatok, hatalmas információcsomaggal gazdagodunk. Sőt, még egy teljes meteorológiai-energetikai állomást is felállítunk a marhahússütő-magasságban!