A valamikori óriásvulkán ugyanakkor a térség élővilága számára gyakran a túlélés záloga is. Földünk egyik legnagyobb, épségben maradt kalderája ma több tízezer állat otthona, szárazságkor biztos menedéke.

A Ngorongoro valaha Afrika egyik hegyóriása volt – egykori magassága a mai Kilimandzsáróéval vetekedhetett. Óriásrobbanása, majd a magmakamra kiürülését követő magábaroskadása, a 16–19 km átmérőjű kaldera kialakulása 2-3 millió évvel ezelőtt következett be. Az 1800 m-es magasságban húzódó, 600 m mély és 260 km2 alapterületű kalderabelsőnek egyik fő érdekessége a tökéletes zártsága, mivel az eróziós folyamatok később nem nyitottak rajta kaput.

Környékén a Kelet-afrikai-árokrendszerhez kapcsolódó számos ép vagy roncsvulkán magasodik. A ma is aktív Ol Doinyo Lengai az egyik leghíresebb – elsősorban különleges, karbonátos, alacsony hőmérsékletű lávája miatt. A Ngorongoro közelében húzódó Olduvai-szurdok pedig az emberiség bölcsőjeként ismert.

A legmélyebb pontján 100 m mély és majdnem 50 km hosszú kanyon jól megőrizte az ott található ősi maradványokat. Miután Hans Reck régész, vulkanológus 1913-ban úttörő feltárásokat végzett, e szakadék Afrika leghíresebb archeológiai forrásává vált. Igazán híres azóta, hogy a Brit Kelet-Afrikában született régész-antropológus, Louis Leakey 1931-ben elemezte és az őstörténetbe illesztette Reck leletét, az „olduvai embert”. Feleségével évtizedeken keresztül kutatta a területet, Olduvai a Leakey család első számú kutatási céljává vált.

A Ngorongoro krátere ma Kelet-Afrika különösen vadgazdag élőhelye: kb. 25 ezer nagyvad időszakos lakhelye, amelyek a Serengeti-síkságról érkezve időznek e védett, ,,összkomfortos” térségben. A kráter belsejében ugyan változó sótartalmú állóvizek és mocsarak alakultak ki, de a lejtőkön egész évben van ivóvíz. A Ngorongorót a Serengeti mikrokozmoszának is nevezik, bár néhány kivétel azért mégiscsak akad: a zsiráfok és a krokodilok hiányoznak a kalderából...

A 30 000 km2-es Serengeti Nemzeti Park része, ahonnan gnúk, zebrák, antilopok és bivalyok ezrei érkeznek a széles, lapos, belső füves legelőre a száraz évszakban. Mivel a Ngorongoro teherbíró képessége is véges, a beáramló állatok jelentős része az esős évszakban el is hagyja a kaldera területét, és újra a tágasabb szavannára vándorol, hátuk mögött hagyva orrszarvúk, vízilovak, oroszlánok, elefántok és más vadak ezreit, amik a park állandó állományát alkotják.

A tanzániai kormány a Ngorongorót és annak tágabb vidékét 1959-ben nemzeti parkká nyilvánította, 1979-ben az UNESCO Világörökség-listájára is felkerült. Bár a kalderabelső a maszájok kedvelt legeltetőterületének számított és sokáig nem is korlátozták e tevékenységüket, 2015-től már tilos a szarvasmarhák behajtása a vidékre. A belső autóutak számát is csökkentették, a belépés csak a szigorúan őrzött kapukon keresztül lehetséges. A napi vendégek számát is korlátozzák, jóllehet a szállodák üzleti érdekei miatt a park folyamatos létszámemelési nyomás alatt áll.