Ha Giang a legvégső határ

Mintha Ha Giang nem szaladna együtt a kistigrisként fejlődő vietnami térségekkel... Itt láthatjuk igazán, milyen lehetett az ország az utóbbi évtizedek rohamos gazdasági növekedése előtt: a földet faekével és állati erővel művelik, a vasútvonalak és így többnyire a turisták is messze elkerülik a vidéket. Nincs tömeg, és maga a tömegközlekedés is igen korlátozott, ezért az elsődleges közlekedési és szállítási eszköz a robogó.

Tündérhegyek – A kúp alakú ikerhegyeket (jobbra) különös legenda övezi, a környékbeliek a kedvező időjárást és a jó termést is a domboknak tulajdonítják

Fotó: Ovnigraphic ©shutterstock

Alvóbuszok, éber utasok

Vietnam fővárosából Ha Giangba (ejtsd: Há Záng) eljutni izgalmas éjszakai kaland. A Kínával határos régió északi irányban 320 kilométerre fekszik Hanoitól. A távolság és a kényelmetlennek tartott buszút sok látogatót tart vissza az utazástól. Szerencsére...

Hanoi külvárosi pályaudvarán cipőnket levéve szállunk fel a Vietnamban oly népszerű alvóbuszok egyikére, melyeken két, egymás feletti emeleten sorakoznak a fekvőhelyek. Az „ágyak” meglepően kényelmesek, ennek ellenére Európában ilyen buszokat nem használnak: ütközés esetén ugyanis rendkívüli veszélynek vannak kitéve az utasok. Bár valójában csupán kellően fáradtnak kell lenni a sikeres éjszakai buszozáshoz, sokak szerint a rázós, kanyargós utakon a folyamatos dudaszó mellett teljességgel lehetetlen aludni.

„Háton nevelt” marhák – Ha Giangban a marhákat „háton nevelik”, vagyis az állatokat istállóban tartják, a takarmányt pedig háton cipelik haza számukra. Az istállózás a mostoha viszonyok miatt szükséges, ráadásul így több trágya jut a földművelés számára is

Fotó: Ovu0ng ©shutterstock

A vietnami közlekedés ugyanis a „dudálok, tehát vagyok” filozófiát követi – a dudaszóval nem vészhelyzetet, csupán létezésünk tényét jelezzük a többi jármű számára, de dudálva kell tudatni azt is, ha bármilyen manőverre készülünk.

A járművezetés pedig ilyen terepen kizárólag manőverekből áll...