Az első törökfürdős élményem nem is volt valódi, mert csupán egy törökországi szálloda koedukált fürdőhelyiségébe jutottam be. Ám már akkor lenyűgözött
a díszlet, pedig az meg sem közelítette a későbbi hamamélményeimet. Miközben a dellák kíméletlenül dörgölte le bőrömről az elhalt hámréteget, úgy éreztem, egy újabb arcát ismertem meg az országnak
A felavatásom Ankarában történt: a sógornőm vitt el abba a több száz éves török hamamba, amelyet akkoriban látogattak. Kedden mentünk – az volt az egyik, nők számára fenntartott nap. A nyitvatartási időt ugyanis általában felosztják a férfiak és a nők között, vagy pedig két különálló fürdőhelyiséget alakítanak ki az épületben (ikerfürdő), amelyekhez külön bejárat nyílik.
A hagyományos hamamokban nem tartózkodhat egyugyanazon helyiségben férfi és nő, vendég és személyzet – ez a mai napig így van.
A kinti világban megtapasztalt szemérmesség és láthatatlanság lehullott a benn tartózkodó nőkről, éppen úgy, ahogy magunk mögött hagytuk az utcai ruhánkat is az öltözőben, mielőtt beléptünk volna a fürdő szentélyébe.
A fesztelen mezítelenség és a rituális fürdőzés közben percről percre ismételt, hipnotikus erővel bíró mozdulatok mosták le nemcsak a külvilág szennyét, de a mételyező gondolatokat is.
Ott ültem a gőztől forró márványon az egyik falicsapnál, és nem számított más, csak az az újra és újra megtett mozdulat, ahogy a fémedény segítségével locsolgattam magamra a vizet – hol melegebbet, hol hidegebbet. Az egészen kicsi lányoktól az idős asszonyokig mindenki rutinosan mozgott ebben a közegben – a nyílt természetesség és a teremben uralkodó békesség érzése felemelő.
A víz köré szerveződő kultúráról bővebben olvasson a nyomtatott magazinban!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek