Az egyik legkarakteresebb angol táj. Hegyes-dombos vidékét egykor gleccserek csiszolták, így némi északias beütéssel is rendelkezik, de azért ez még nem Skócia, annál lényegesen szelídebb. Mészkövön (mészkőben) kialakult formái miatt az angol karsztkutatók Mekkája. Megfordultak földjén római légiók, kelta és viking harcosok egyaránt. A középkori trónviszályok során került Yorkshire zászlajára a fehér rózsa. „Igazi” lakói azonban a kisemberek, akik yorkshire-i tájszólásban beszélnek, Yorkshire pudingot esznek, yorkshire terriert tartanak
Egy yorkshire-i túraösvényen futunk össze egy korosabb hölggyel, aki mosolyogva mondja: „Ah, London, that’s no England!” Vagyis London, illetve a városok nem az igazi Angliát jelentik. Azt valahol vidéken kell keresni. Például Yorkshire-ben.
Ahol Anglia észak felé elkeskenyedik, ott húzódik Yorkshire földje. A nyugati partvidék, Liverpooltól északra, a rivális Lancaster grófsághoz tartozik, míg a jóval szélesebb keleti rész alkotja Yorkshire-t.
Három markánsan eltérő tájra osztható a történelmi Yorkshire: északnyugaton 700 m fölé magasodnak Yorkshire Dales domború hegyhátai, északkeleten North York Moors lápvidéke terül el, míg a déli, legkiterjedtebb részt sűrűn felparcellázott mezőgazdasági területek és települések uralják. Az első kettő ritkán lakott, természetközeli táj, ennélfogva ma már mindkettő nemzeti parki védettség alatt áll. Persze Angliában, ahogy Európa nagy részén is, ember által érintetlenül hagyott, „valóban természetes” tájról nem igazán beszélhetünk, inkább a kultúrtáj a megfelelő kifejezés. Yorkshire Dales hozza leginkább a bennünk élő angol–ír tájkaraktert: lekerekített dombok és szórványos facsoportok, zöld legelőkön álmosan táplálkozó birkák és marhák, palatetős kőházakból álló tanyák és falvak, és mindezt 8000 km-nyi kőkerítés hálózza be keresztül-kasul.
A jég és a mészkő birodalma
Elég árulkodó, hogy olyan tájon járunk, ami nevét nem a hegyekről, hanem a völgyekről kapta. Az óangol „dales” ugyanis azt jelenti, hogy „völgyek”.
Ráfoghatjuk, hogy U alakúak, de ha innen nézve írják le először a jégformálta teknővölgyeket, akkor biztos nem az U betű jutott volna a korai tudósok eszébe. Nagyon széles, nagyon lapos a völgyek talpa, de a peremek meredeksége bőven elmarad attól, amit például az Alpokban megfigyelhetünk. A gerincek, csúcsok alakja szintén eltér a tipikus alpesi formáktól: itt kerek, domború hegyhátak sorakoznak. Mindebből persze nem azt a következtetést kell levonni, hogy itt nem volt olyan „komoly” az eljegesedés, mint az Alpokban. Hanem hogy másmilyen volt! Itt nem magashegységi gleccserek alakították a terepet, hanem a mai Skócia és Skandinávia felől terjeszkedő hatalmas szárazföldi jégtakaró. Ez a mai Északi-tengeren is átterpeszkedett, és összefüggően borította be Észak-Európát és a Brit-szigeteket. A legutolsó nagy eljegesedés idején (23 ezer évvel ezelőtt) éppen itt húzódott a déli határa. Az Alpoktól való különbséget az okozza, hogy az itteni hegyeket tetejükig befedte a jég, így viszonylag simára csiszolta azokat – ellentétben az Alpokkal, ahol a fagy okozta aprózódás és omlások miatt lettek csipkések a jégből kiemelkedő csúcsok és gerincek.
Csakhogy a jég hagyott itt maga után más olyan formát is, ami az Alpokra nem jellemző. Ezek a drumlinek. Számunkra különleges formák, de ahol a jégtakaró sík területen mozgott, ott néha ezrével fordulnak elő. Ezek a hosszúkás, felülnézetben csepp alakú dombocskák néhány száz méter hosszúak és pár tíz méter magasak. Hosszmetszetükben enyhén aszimmetrikusak, vagyis az az oldaluk meredekebb, ahonnan a jég érkezett.
Kialakulásuk máig kissé rejtélyes, mert nem egyszerűen megcsiszolt sziklákról van szó, hanem a felépítő anyaguk mindenféle törmeléket (homoktól a nagyobb kövekig) egyaránt tartalmaz.
Irányuk azonban nagyon jellegzetes: egymással mindig párhuzamosan állnak, és ez alapján a jég egykori mozgási irányát kiválóan lehet tanulmányozni.
A jég jelenlétére utalnak a vándorkövek is. Ezek a jégen/jégbe fagyva utaztak eredeti helyükről, egészen addig, ahol végül a jég elolvadása során lerakta őket. Ez különösen akkor szembeötlő, ha a vándorkő más kőzetből áll, mint az a terület, ahol végül lerakódott. Yorkshire-ben az egyik ilyen nevezetes hely a Norber Erratics (ebben a kifejezésben az első a helynév, a második a vándorkő angol neve). A laposra csiszolt mészkőfelszínre néhány méter nagyságú homokkő sziklákat rakott le a jég, így látképileg is érdekessé vált a terület.
Ráadásul a jégkorszak vége óta a mészkő folyamatosan pusztult, kivéve ott, ahol a homokkő sziklák védik az alattuk lévő részt. A homokkő tömbök ezáltal a felszínből mintegy 20-30 cm-re kiemelkedő mészkő talapzatokon csücsülnek. A kiemelkedés mértékéből megbecsülhető a lepusztulás sebessége, ami a felszínfejlődés kutatói számára kulcsfontosságú paraméter.
A jég által simára csiszolt mészkő leginkább a repedések mentén pusztul. Ahol a repedések szép szabályos (derékszögű) rendszert alkotnak, ott a bemélyedő repedések között „kockakő” alakul ki, amit magyarul karrjárdának vagy karrkövezetnek lehet nevezni, legszebb helyszíne a Malham Cove.
Ugyanakkor nem csak a felszín miatt érdekes a vidék: itt húzódik Anglia leghosszabb barlangja, a három megyére kiterjedő, 90 km hosszú Three Counties System. A karsztosodásra kiválóan alkalmas, karbon időszakból származó mészkő mellett a bőséges csapadék, illetve az egykori jégtakaró olvadékvizei is segítették errefelé a barlangfejlődést. Ezek a barlangok cseppkövekben nem annyira gazdagok, és kialakulási módjuk miatt a normál turizmusra is csak mérsékelten alkalmasak. Annál inkább kedvelik őket a barlangászok. Az üregek oldásformái leginkább a bennük zubogó gyors vízáramlásokról tanúskodnak.
A rekord hosszúságú barlangot nem néhány hosszú járatként kell elképzelni, hanem zegzugos, elágazó labirintusként. Felfedezésének története hosszú időre nyúlik vissza (és egy évszázad során 16 halálos áldozattal is járt), de csak a közelmúltban lett ilyen hosszú, amikor 2011-ben több, eredetileg különálló barlangot „összekapcsoltak”, vagyis feltárták a köztük húzódó átvezető járatokat. Hasonlít ez a Budapesten található Pálvölgyi-barlangrendszer feltárására, amit szintén 2011-ben kapcsoltak össze a közelben fekvő barlangokkal, és lett egyszeriben Magyarország leghosszabb barlangrendszere.
Egy másik angliai karsztos rekord a Gaping Gill barlang bejárata, ami egy hatalmas, 98 m mély víznyelővel „kezdődik”, amelyben csapadékos időben vízesés zúdul alá. Alatta pedig egy akkora terem található, ahol akár a yorki katedrális is kényelmesen elférne.
Provincia, ország, hercegség
A visszahúzódó jég nyomában szinte azonnal megjelentek az emberek (kb. 8000 évvel ezelőtt). Kezdetben halász-vadász törzsek lakták be a vidéket, majd a kelták vették birtokukba. Mindaddig, amíg meg nem érkeztek a római hódítók, és közel 400 évre (Kr. u. 43–410) uralmuk alá hajtották az Angol-sziget déli részét, amivel létrejött Britannia provincia. Ide tartozott Yorkshire is. Innen még bőven északra húzódott Hadrianus császár fala, ami hosszú időn keresztül határként (limesként) védte a birodalmat az északabbra lévő törzsek támadásaitól. Hadrianus fala igen közel húzódik a későbbi angol–skót határhoz, de azzal azért nem esik teljesen egybe.
A római birodalom hanyatlásával visszatértek a kelta törzsek („britek”), majd megindult a germán („angol”) beáramlás is. A 8. század végétől viszont a dán és norvég eredetű viking csapatok vonták uralmuk alá Yorkshire vidékét, és Jorvik néven önálló királyságot hoztak létre. Ez egészen 954-ig működött (a magyar kalandozások kora Európa másik végén), amikor Anglia legyőzte a vikingeket, és meghódította Yorkshire-t. Azóta grófság, illetve hercegség.
Yorkshire ünnepelt írója
James Herriot nem irodalmár, nem művészlélek, hanem egy vidéki állatorvos. Talán ez a tény is kifejez valamit erről a térségről. Egyszerű és mindig derűs történetei azonban nem csak szülőföldjén lettek népszerűek, hiszen könyvei világszerte 70 millió példányban keltek el, és 90 részből álló filmsorozat is készült írásaiból. Sikerének titka a közvetlen hangnem, amellyel megmutatja, hogy egy falusi állatorvosnak hogyan kell például az anyajuh méhéből a lábánál fogva kihúznia a kisbárányt, továbbá az egyszerű yorkshire-i parasztembereket is mély szeretettel ábrázolja. No és persze a táj sem maradhat ki leírásaiból: „A kerítés megkerülte a domb peremét, s ahogy átnéztem felette, ahol messze lenn a település kuporgott a hullámzó zöld domboldalak között, fülembe mennydörgött a szél; de amikor lehúzódtam a szürke kövek oltalmába, a szél csak suttogás volt, és a tavaszi napfény melegen sütötte az arcomat. A legjobb napfény volt – nem nehéz, nem izzasztó, hanem világos, fényes és tiszta, amilyennek csak egy yorkshire-i kőkerítés mögé húzódva érzi az ember, mikor a szél dúdol a feje felett.”
Magányos fa, kőkerítéssel – Mintha éppen itt írta volna James Herriot a keretes részben idézett mondatokat. Persze ugyanígy lehetett egy másik magányos fánál és másik kőkerítésnél is…Fotó: Telbisz Tamás
Legfontosabb politikai szerepre akkor tett szert York és környéke, amikor a középkor vége felé egymásnak feszültek a főúri családok, hogy eldöntsék, melyikük adja az uralkodót. A két szemben álló fél a York- és a Lancaster-ház volt, amúgy mindkettő a régóta uralmon lévő Plantaganet-dinasztia egy-egy ága, így mindkét rivális család jogosan formált igényt a trónra. A Lancaster-család jelképe a vörös rózsa, a York-házé a fehér rózsa volt. Ez utóbbi szimbólum a mai napig megmaradt Yorkshire címerében és zászlajában. Hol az egyik, hol a másik család tudott királyt ültetni a trónra, és a harcok döntően a nemesi csapatok küzdelmét jelentették, miközben az egyszerű emberek (viszonylag) békésen élték az életüket. Az utolsó York-házi király a Shakespeare által meglehetősen undok színekkel megrajzolt III. Richárd volt, akinek a fehér rózsa mellett a vaddisznó volt a címerállata (ez utóbbi talán jobban illett hozzá). Mindenesetre „a történelmet mindig a győztesek írják”, így Shakespeare idejében (100 évvel később) érthetően erősen negatív kép rajzolódott ki az utolsó York-házi királyról.
A több mint 30 évig (1455–1487) tartó „rózsák háborúja” és ezzel együtt az angol középkor szimbolikusan éppen III. Richárd halálával ért véget (ő volt az utolsó angol király, aki csatában halt meg). Ezt követően a piros és fehér rózsát „keresztezték” egymással a Tudor-ház címerében és a való életben is, mivel az új Tudor-király feleségül vette Yorki Erzsébetet.
Yorknak jelenleg is van hercege, a brit uralkodó második gyermeke örökli a címet. Jelenleg III. Károly király testvére, a kétes hírű András herceg e cím birtokosa, de ez manapság már nem jár együtt semmiféle konkrét politikai hatalommal.
Yorkshire elég szépen (és régóta) betagozódott Angliába, ennek ellenére az itt élő népesség egy részének mégis elég erős a regionális öntudata. Ennek az alapja egyfajta kulturális identitás, amiben benne vannak a történelmi események, a helyi dialektus és a Yorkshire puding is (aminek köze sincs a magyar pudinghoz, mert ez egy sós tésztaféleség, amit leggyakrabban húsokhoz, köretként fogyasztanak). Komoly szeparatizmusról semmiképp sem beszélhetünk, de a Yorkshire Párt 5%-nyi szavazatot általában be szokott gyűjteni a helyi választóktól. Egyesek szeretnének önálló parlamentet is a skót vagy a walesi mintájára, de ezt – többek között – épp a skót képviselők szavazták le, mondván, hogy egy yorkshire-i parlament Skócia „valóban jogos” parlamentjének tekintélyét ásná alá. Szóval az egyik szeparatista nem mindig cimborája a másik szeparatistának…
A „főváros”: York
A dombvidékek és lápos területek között kialakult medence eszményi hely a letelepedéshez, így ennek a közepén „mindig is” város volt. A római időkben Eboracumnak hívták, járt itt például a „falépítő” Hadrianus, az afrikai származású Septimius Severus pedig egyenesen itt halt meg, akárcsak I. Constantinus. Ez utóbbi halála után az itteni légiók a fiát, Konstantint kiáltották ki császárrá, aki egyeduralmát a vetélytársakkal folytatott harcok során fokozatosan megszilárdította. A birodalmat újjászervezte, várost alapított Konstantinápoly néven (a görög Bizánc, illetve a mai Isztambul helyén), és elismerte a keresztény vallást. Mindezekért a „Nagy” jelzőt is megkapta.
Mindezek után nem meglepő, ha a zegzugos utcákból a súlyos katedrális mellé kiérve egyszer csak a „Nagy” uralkodó szobrába botlunk, talapzatán a híres mondat: „E jelben győzni fogsz!” A legenda szerint Konstantin a legfőbb riválisával vívott sorsdöntő csata előtt, látomásában egy keresztet látott az égen, amikor a fenti szavakat hallotta. Pajzsára tűzte a keresztet, a keresztények mellé álltak, a csatát megnyerték, a római keresztényüldözéseknek pedig ezennel vége lett.
Ha tudni akarod mit jelent a Minster, melyik volt a leggyorsabb gőzmozdony és milyen volt az angol vasútépítés aranykora, lapozd fel a Földgömb 2025/május–júniusi lapszámát!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
