Az asztrofotózás szinte mindent képes megjeleníteni, amiről a kozmoszban képet lehet alkotni. Ha pedig valamilyen objektum olyannyira messze van, vagy olyan halvány, hogy az amatőr eszközök nem érzékelik, hát akkor arra ott van a James Webb-űrtávcső…
Egyvalamire azonban nem vagyunk képesek: nem tudjuk saját magunkat lefotózni az űrből. Persze, miért ne tudnánk, hiszen egy seregnyi Earth Observation Satellite mered a Föld felé, és nézi, mit művel az emberiség, vagy hogyan változik a természet – de most nem erre gondolunk. Bár tucatnyi szonda repült távoli bolygókhoz, merőlegesen, felülről a Naprendszert még nem láttuk. Most viszont még nem is csak erre vagyunk kíváncsiak, hanem az egész galaxisra! Szóval az emberiség nagyon távol van (még egyelőre) attól, hogy egy intergalaktikus kozmikus utazás során egy nemzetközi űrállomás ablakából Chris Hadfield kifotózzon egy teleobjektívvel, hogy nézzétek földlakók, ilyen galaxisban élünk! Arra vagyunk ítélve, hogy a galaxisunkról egyelőre csak kizárólag belülről alkothatunk képet.
Azért vannak trükkös kiskapuk... Mint minden bolygó és minden csillag az univerzumban, úgy az összes galaxis is különböző. Ám mégiscsak vannak osztályok, típusok, nagyon különböző és hasonló példányok. Ha látunk távcsővel egy Tejúthoz hasonlatos galaxist, azt mondhatjuk: nézd, olyan a Tejút is! Egyszerű ez! Na de honnan tudjuk, hogyan néz ki a Tejút? A csillagászok azzal a problémával szembesülnek, hogy egy erdőről kell térképet rajzolniuk, miközben annak közepén állnak a fák sűrűjében... Így egy komplex, többirányú megfigyelésen és következtetésen alapuló módszertannal dolgoznak, hogy rekonstruálják a Tejút szerkezetét.
Az 1960-as években például feltérképezték a Tejút spirálkarjainak fő építőköveit, a vörös csillagkeletkezési régiókat, és azok távolságából sikerült megrajzolni a négy főspirálkar alaptérképét. Csillaghalmazok, később egyedi csillagok saját mozgásának elemzésével a galaxis dinamikájára is kezdett fény derülni, ez pedig finomabb szerkezeti részekre bontotta galaxisunkat. Kiderült például, hogy a Tejút közepén egy küllő helyezkedik el.
A Tejút képe kezdett lassan kirajzolódni: egy négy spirálkarú, küllős „grand design” galaxisban élhetünk. 2013-ban azonban új fejezet nyílt a galaktikus csillagászatban. Az Európai Űrügynökség fellőtte a Gaia-űrszondát, amely több mint 1,5 milliárd tejútbéli csillag pontos térbeli pozícióját és sebességét mérte meg. Ez a szám már a galaxis összes csillagának közel 1%-át jelentette, nem csupán a Naprendszer-közeli szűk területet.
Az űrtávcsöves adatokkal új mérföldkőhöz érkezett az emberiség a Tejút feltérképezésében. Korábbi modellek gyakran feltételeztek négy hosszú, folyamatos spirálkart, de a legújabb, rendkívül pontos megfigyelések a Gaia-űrtávcső adatai alapján arra utalnak, hogy a Tejútrendszer karjai szabálytalanabbak és szakadozottabbak, mint egy klasszikus „grand design” spirális galaxisé. A karok inkább rövid, foltos karok vagy kartöredékek sorozataként jelennek meg.
Keressünk egy ilyet az égen, ha látni szeretnénk, hogyan néz ki otthonunk kívülről! Az NGC 6744-et – bár mérete eltér a Tejútétól – méltán nevezik a Tejút ikertestvérének. A spirálkarok elrendezése, a rövid küllő, a korong pelyhessége nagyon hasonlíthat a mi galaxisunk megjelenéséhez. Nézzünk hát rá Ágoston Zsolt fényképére a déli félteki ikertestvér-galaxisról, hogy lássuk: milyen szép helyen is élünk mi!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
