A hatodik globális fajkihalási hullám korát éljük: állat- és növényfajok tűnnek el ezerszám, végérvényesen, sokukról tudomást sem szerez az ember. Botanikusok, zoológusok, természetvédők futnak versenyt az idővel, hogy korábban nem ismert fajokat találjanak, és dokumentálják azokat. Ehhez próbál hozzájárulni egy magyar zoológuscsapat Indonézia egyik távoli, háborítatlan szigetén – immár másfél évtizede
Szűz földön
Az élővilág eredeti természetességét, változatosságát már csupán néhány hely őrzi a Földön. Új-Guinea közel kilenc magyarországnyi szigetének és a környező kis szigetek nagy része még ide sorolható. Közéjük tartozik Batanta is, amely földrajzi adottságai révén akár még évtizedekig megmaradhat jelenlegi, természetközeli állapotában.
Meredek hegyoldalak, mély folyóvölgyek, áthatolhatatlan növényzet, gyér, kizárólag a tengerpartra szorítkozó lakosság, az ásványkincsek hiánya – ezek mind az élővilág térfelén játszanak. Ideális hely az eredeti élővilág tanulmányozására, feltárására, különösen, mivel a sziget méretéből fakadóan belátható időn belül megismerhető.
Batanta csupán 100 km-re fekszik az Egyenlítőtől, a Raja Ampat-szigetcsoport tagja Új-Guinea szigetvilágának nyugati szélén, Indonézia Nyugat-Pápua tartományában. Nem mellesleg a több mint 1500 szigetet magában foglaló ún. Korall-háromszög kellős közepén járunk: itt honol Földünk legváltozatosabb korallvilága. Az ismert korallfajok 75%-a található meg a térségben, amely emellett 1700-nál is több tengeri halfaj élőhelye. Így nem meglepő, hogy a vidék jelentős része természetvédelmi oltalom alatt áll.
A szigetet alapvetően középidei mészkő építi fel, ebbe vágtak meredek sziklafalakkal határolt mély kanyonokat a vízfolyások. A járhatatlan, borotvaéles karsztformák is gyakori kísérői a tájnak. A patakokon akár több tíz méteres édesvízi mészkő lépcsők magasodnak, s ezeken olykor látványos vízesések zúdulnak alá. A magasabb térszíneket fiatalabb, miocén vulkáni kőzetek színesítik. A sziget északi oldalán a nagyobb vízfolyások torkolatánál mangroveerdők és -mocsarak találhatók.
Kezdetek
A történet 15 évvel ezelőtt kezdődött. Zoológusként hónapokat töltve Raja Ampat szigetvilágának dzsungelében, felmerült az ötlet, hogy érdemes lenne a térség tegzesállományát megvizsgálni. (A tegzesek a rovarok osztályának egyik rendje, legközelebbi rokonaik a lepkék.) Batanta szigetén ezek az élőlények az erdőhöz és a vizekhez kötődnek, és többségük a tudomány számára ismeretlen. Elengedhetetlen, hogy egy kutatni kívánt élőlénycsoportnak legyenek megfelelő tudással rendelkező – lehetőleg hazai – specialistái. Esetünkben Oláh János professzor, nemzetközileg elismert tegzesszakértő volt ez a személy, aki azonnal a kezdeményezés élére állt, és az ő jóvoltából állhattak hadba speciális éjszakai fénycsapdáink. A magyar zoológiai kutatás Batanta északi oldalán, patakvölgyekben kihelyezett csapdázással vette kezdetét.
Lepkehálóval egy trópusi patakparton: a feladat romantikusnak tetszik, azonban a szigetet érintetlen őserdő, esőerdő borítja. Utak, ösvények nincsenek, de még valamire való állatcsapások sem, hiszen Pápuán nem él nagy testű növényevő (a legnagyobb állat egy futómadár, az északi kazuár).
A szigetről nincs terepi használatra alkalmas, részletes térkép, belső, magasabb térségeiben korábban még nem járt ember; a helyiek nem merészkednek a sziget belsejébe, ők csónakos halászemberek, akik félik az erdőt, az ott élő állatokat, különösen a kígyókat. Ezért kizárólag „önerőből”, kísérleti terepbejárásokkal, gyakran a mangrovén áthatolva tudtunk a völgyek mentén felhatolni, vagy az erdőben ösvényt vágva előrehaladni. A csapat tagjaitól szerencsére nem volt idegen a kalandkeresés, sőt ez legalább annyira inspiráló, mint maga a tudományos munka.
Késő délutánonként kapaszkodtunk fel a patakvölgyekben, hogy kihelyezzük a 2-3 csapdát és az azt működtető akkumulátort (ezek korlátozott munkaideje tovább nehezítette a feladatot), majd még sötétedés előtt vissza kellett érni a tengerpartra. Itt várakozott az egyetlen helyi közlekedési eszköz, a jellegzetes longboat (hosszú csónak), amellyel pozíciónktól függően 20-60 perc alatt értünk vissza a bázisra. Másnap be kellett gyűjteni a csapdákat és persze a fogást. A gyűjtött anyagot hazaszállítva derült ki, hogy a megfogott fajok döntő többsége eddig le nem írt, azaz a tudomány számára ismeretlen faj. A munka így ment három éven át: gyűjtés, hazaszállítás, majd a professzor meghatározta és leírta a fajokat. A gyűjtött anyagból összesen 73 új fajjal gazdagodott a tudomány.
Projektre hangolva
Az igazi kutatási program 2014-ben kezdődött. Két zoológus szakemberrel, Kovács Tiborral (Mátra Múzeum) és Juhász Péterrel (Hortobágyi Halgazdaság) ekkortól minden februárt Batantán töltöttük, kivéve a Covid-járvány két évét. Felderítettük, bejártuk a szigetet. A patakok torkolatát továbbra is longboattal közelítettük meg, a mangrovezónákon csónakkal, kajakkal vagy gyalogosan gázolva jutottunk át. A tájékozódási nehézségek és a szélsőségesen meredek hegyoldalak miatt elsősorban a vízfolyásos völgyekben és ezek oldalágain közlekedtünk. Néhány napos terepmunkát és dzsungelben eltöltött éjszakát követően tértünk vissza a tengerparti bázisra, a Papua Paradise Eco Resortba, amely biztosította az infrastrukturális hátterünket. Két terepi program között itt regenerálódtunk, és innen kaptunk élelmiszert, különféle eszközöket és motorcsónakot (személyzettel), amely a terepi munka kiindulópontjára szállított, majd megvárt, vagy több nap múlva visszatért értünk.
A magyar kutatók munkájáról gazdagon illusztrálva, részletesen számol be a szerző, Horváth Róbert a Földgömb 2025/szeptember-októberi nyomtatott lapszámában!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
