Az irodai szék kerekei halkan surrognak a linóleumon, ahogy hátradőlök. A lábamnál finom porréteg gyűlik. A reggelim – valami édeskés pakisztáni sütemény – morzsái keverednek a cukros, tejes tea maradékával. Itt ülünk kettesben a helyi barátommal, Száíddal, a puritán irodájában Akora Khattakban, Pesavártól nagyjából egyórányira. Megpróbálunk bejutni a Hakkania mádrásza zárt, erődszerű vallási iskola falai közé. Oda, amelyet a világ távoli szerkesztőségeiben, titkosszolgálati jelentések margóin és a globális terrorról szóló térképeken évtizedek óta egyetlen, súlyos névvel jelölnek: a „Dzsihád Egyeteme”
Az iskolát a tálib mozgalom egyik bölcsőjeként emlegetik, olyan helyként, ahonnan hittudósok, szélsőséges prédikátorok és későbbi „szent harcosok” indultak útnak. Ahol a hit nyelve összenőtt a fegyelemmel és az engedelmességgel, és ahonnan olyan nevek és történetek kerültek ki, amelyek később a világpolitika alakulását is formálták. Száíd görgeti a telefonját, képeket mutogat legutóbbi hunzai útjáról. „Látod?” – kérdezi nevetve. „Arrafelé semmihez nem kell engedély.” Itt viszont igen, főleg külföldiként. Nincs ebben semmi különös: gyanakvás az elején, pár kérdés, aztán sok telefon, mire a Hakkania mádrásza végül igent mond. Nem sietnek sehova: mérlegelnek, kérdeznek, eldöntik, kivel akarnak találkozni, és kivel nem. Ez Pakisztán – és a világ – egyik legvitatottabb megítélésű muszlim vallási intézménye.
Zöld a lámpa. Száídot itt jól ismerik – ez látszik a mozdulatain, azon, ahogy félmondatokkal intéz el dolgokat. Az a fajta ember, aki mellett egyszerűen jól érzed magad: csupa szív, csupa kedvesség. Indulás előtt még bemutat Mr. Nászirnak, aki helyi jelenség. Önjelölt költő, pszichológus, természetgyógyász, nyelvész, szerelmi tanácsadó, egyetemi oktató – attól függ, épp ki kérdezi. Szabad lélek egy kifejezetten konzervatív pastu közegben. A többiek mosolyognak rajta, néha hangosan nevetnek, de hagyják beszélni, sőt a maguk módján tisztelik is. Nem ok nélkül: ezen a tájon eddig még nem találkoztam senkivel, aki tudta volna, ki az a Petőfi. Miért is tudnák… Mr. Nászir viszont idéz, gesztikulál, magyaráz, mintha muszáj lenne bizonyítania, hogy létezik egy másik világ is, amiről ő is tud. A háta mögött suttognak róla – nagy szó ez errefelé –, azt beszélik: ateista. Főbenjáró vétség, érthetetlen gondolat. Őt persze ez láthatóan nem zavarja különösebben.
Búcsúzóul csak ennyit mond, félig nevetve, félig komolyan: Jó szórakozást a terroristáknál!
A falak mögött
A kapunál nincs tolongás. Két fegyveres őr ül félárnyékban, bólintanak, amikor odaérünk. A falak közelről erődnek tűnnek: gyönyörű kőépület, magas ívek, hatalmas, rendezett udvar. Megnézik a táskámat, inkább rutinból, hiszen számítottak az érkezésünkre. Az udvarra érve szakállas, turbános diákok jönnek szembe, néhányan rám mosolyognak, intenek, köszönnek. Nem bámulnak meg, kezet fogok néhánnyal, aztán mennek tovább a dolgukra.
Egy Táhszín nevű fiatal férfi lép elénk. Arca barátságos, jelleme visszafogott, az angolt erős akcentussal beszéli, ő intézi az ilyen látogatásokat. Mellé áll egy fekete szakállas, nyugodt tekintetű, idősebb molla. Pár mondatot váltanak Száíddal, aztán felém fordulnak: honnan jöttem, miért, mi a cél. A válaszom rövid: a megértés szándéka. Táhszín lefordítja, a molla hallgat, majd bólint. Ennyi elég.
Táhszín a főépület egyik oldalszárnyához vezet, ahol a mecset áll. „Először ide” – mondja halkan. Egy keskeny ösvényen jutunk el a temetőhöz, megállunk egy nagyobb, fehérmárvány sírnál: Abdul Hák, az alapító. Mellette nyugszik a fia, Számi-ul-Hák, akit a világ a „Talibán atyjának” nevezett (a tálib szó jelentése: tanuló).
A harmadik sírnál csak röviden időzünk: Hámid-ul-Hák 2025 februárjában halt meg egy öngyilkos merényletben a mecsetnél, a pénteki ima után. A robbanás helye nincs messze, a falon még tisztán látszik a javítás.
Hakkania
A Darul Uloom Hakkania 1947-ben jött létre Akora Khattakban Maulana Abdul Hák alapításában. Ma nagyjából ötezer diák tanul itt, ezzel Pakisztán egyik legnagyobb deobandi mádrászájának számít. A Korán és a hadísz tanítása szigorú fegyelemmel párosul, amely a mindennapok ritmusát is meghatározza.
A deobandi irányzat a 19. század második felében, Észak-Indiában született reformmozgalom: követői a Koránhoz és a prófétai hagyományhoz való szigorú visszatérést, az aszketikus életformát és a nyugati befolyástól való tudatos elzárkózást hangsúlyozzák. Politikailag eredetileg nem volt militáns, az intézmény jelentősége azonban az 1980-as években, a szovjet–afgán háború idején nőtt meg igazán: ekkoriban a térségben mudzsáhid táborok működtek, és a mádrásza szellemi hátországgá vált azok számára, akik a dzsihád eszméjében kerestek igazodási pontot.
A Hakkania nevét szorosan összekapcsolják a tálib mozgalommal. Diákjai közül többen később Afganisztánban, a tálib vezetés különböző szintjein tűntek fel. A jelenlegi afgán tálib kormányban is feltűnően sok olyan tisztségviselő van, aki a Hakkaniában tanult. Elég csak Omár molla nevét említeni, aki a tálib mozgalom alapítója, az iskola legismertebb egykori diákja volt. Az intézmény mindvégig zárt maradt, családi irányítás alatt működött, miközben politikai és vallási befolyása messze túlnőtt Pakisztán határain.
Nem véletlen tehát, hogy a Darul Uloom Hakkania köré szerveződő vallási és személyi hálózatok az elmúlt évtizedekben közvetetten vagy közvetlenül is kapcsolódtak az Afganisztánt sújtó erőszakhullámokhoz, amelyeknek elsősorban afgán civilek estek áldozatul. Kritikus muszlim vallástudósok szerint éppen az ilyen intézmények által közvetített, látszólag apolitikus vallási fegyelem válhat könnyen politikai eszközzé, ha állami vagy félkatonai struktúrák épülnek rá.
Az alapoknál kezdődik
A legfiatalabbak termeiben nagyjából 30 kisfiú ül sorokban, ránézésre 7 és 14 év közöttiek. Lesütött szemmel koncentrálnak. Előre-hátra ringanak, egyszerre, ütemre, miközben Korán-verseket szavalnak kórusban kis asztalkáikra támaszkodva. A mozgás ismerős: pontosan olyan, mint a davenolás egy zsinagógában. Aszketikus ringatózás, ahol a szavak a test ritmusává válnak. „Háfiz” – mondja halkan Száídnak, aki tovább fordítja nekem. A molla közben engem figyel, mintha azt mérné fel, értem-e, mit jelent ez a szó. A szó azt jelenti: aki őrzi. Így nevezik azt, aki a teljes Koránt kívülről tudja. Életre szóló vallási cím. Rang. Tekintély.
Miközben beljebb haladunk az épületben, az egyik molla mesélni kezd. A gyerekek többsége nagyon szegény családból érkezik, jellemzően vidékről. Az apa és az anya fizet, amennyit tud – többnyire keveset –, ha pedig ez sem megy, ösztöndíj jár. Az étkezés és a szállás ingyenes.
Sok az árva. Sok a menekült fiú, főként Afganisztánból, szétlőtt falvakból, de érkeznek a pakisztáni törzsi területekről is, olyan helyekről, ahol mára már nincs más működő intézmény.
Itt tetőt kapnak a fejük fölé, rendet, fegyelmet, vallási keretet. A tananyag kizárólag vallási jellegű. A középpontban a Korán áll: memorizálás (hifz) és értelmezés (tafszír). Ezt egészíti ki a hadísz tanulmányozása, elsősorban a Száhih al-Bukári és a Száhih Muszlim. Tanulnak fikh-et a hanafi jogi iskola szerint, valamint uszúl al-fikh-et, az iszlám jogelmélet alapjait. Van arab nyelvtan és retorika (balágha), illetve logika (mantik), klasszikus, középkori értelemben. Világi tantárgyak nincsenek.
A nap ritmusa ennek megfelelően szigorú: hajnali ima, száraz kenyér és tea, majd órákon át Korán-memorizálás. Rövid szünetek, újabb tanulás, ismét ima. Este az idősebbek már magasabb szintű vallási szövegekkel foglalkoznak. Sokan közülük később innen indulnak tovább. Visszatérnek a falvaikba, és saját vallási iskolát nyitnak. Mások a deobandi világ tanult emberei, tanítói, gondolkodói lesznek. Akadnak, akik vallási alapon szerveznek közösségeket olyan térségekben, ahol az állam rég kivonult. És vannak olyanok is, akik a hit nyelvét gépfegyverrel értelmezik tovább, akár Afganisztánban, a tálib mozgalom köreiben.
Hakkania, az iránytű
A folyosók kiszélesednek, előadás hangja hallatszik, mélyebb frekvencián. Egy kétszárnyú ajtó tárul fel: a nagyelőadó. Sok száz végzős hallgató zsúfolódik össze a földön ülve, még a galéria is rogyásig telt. A magas tetőt vastag oszlopok tartják, a levegőben poros fénycsóvák lebegnek, ahogy a napsugarak átvágnak rajta. Szakállas, turbános, kandahári sapkás fiatal férfiak tengere. Az emelvényen egy öreg molla ül. Fehér szakálla világít a fényben. A hangja erős, fegyelmezett. Uszúl al-fikh. Jogelvek. A diákok jegyzetelnek. A koncentráció érezhető, már-már tapintható, még akkor is, ha a jelenlétemmel – a mozgásommal, a fényképezőgép kattanásával – kicsit megzavarom a rendet.
Kísérőm halkan magyaráz: a molla Számi-ul-Hák tanítványi köréhez tartozik. Ahhoz az emberhez, aki évtizedeken át vezette a Darul Uloom Hakkaniát. A Hakkania súlya a nyolcvanas években nem egyik napról a másikra nőtt meg. Inkább lassan vált olyan hellyé, amelyhez igazodni kellett.
A szovjet–afgán háború idején Pesavár és környéke vallási és politikai olvasztótégellyé változott: prédikátorok, parancsnokok, menekültek, külföldi ügynökök és pénzek keresztezték egymást, ez az afganisztáni amerikai megszállás végéig nem is nagyon változott.
Ebben a közegben a Hakkania azt a vallásjogi és erkölcsi keretet adta meg, amelyen keresztül a háború értelmezhetővé vált.
Omár molla, a tálib mozgalom alapítója sem volt klasszikus értelemben vett diák itt. Nem végzett évfolyamokat, nem tett vizsgákat. Mégis megfordult ezekben a körökben: hallgatott előadásokat, találkozott tanítókkal, itt élt, magába szívta az intézmény világképét. Mire a kilencvenes évek közepén felbukkant Kandahár környékén, már kész ideológiai háttérrel rendelkezett, olyannal, amely ezek közül a falak közül indult, és amelyből később mozgalom, majd állam lett.
A Hakkania ebben az értelemben nem is igazán „kiképző”, hanem tulajdonképpen iránytű volt. Azok számára is, akik később fegyvert fogtak, és azok számára is, akik tanítók, jogtudósok vagy vezetők lettek. Innen nézve nem meglepő, hogy a deobandi világ legmilitánsabb ága, a Hakkani-hálózat is ebből a szellemi térből nőtt ki. Nem is feltétlenül intézményi folytonossággal, hanem közös gondolkodásmóddal, kapcsolatokkal, hivatkozásokkal.
Mélyen a politikában
2021 után mindez kézzelfoghatóvá vált. Amikor a tálibok visszatértek a hatalomba, a Hakkani-hálózat vezetői – köztük Szirazsuddin Hakkani, belügyminiszterként – a rendszer legfontosabb pozícióiba kerültek. Ugyanebben az időben a politikai szárny arcává Abdul Ghani Baradar vált, a mozgalom egyik alapítója és miniszterelnök-helyettese, aki a pakisztáni deobandi mádrászavilágban – például pont itt – kapta a vallási képzését.
Baradar nem kivétel. A jelenlegi tálib kormányban számos miniszter, helyettes államtitkár és vallásjogi tisztségviselő olyan mádrászákban tanult Pakisztánban, amelyek a Hakkania szellemi köréhez tartoznak. Nem mindannyian voltak az intézmény hallgatói, de ugyanazt a deobandi nyelvet beszélik, ugyanazokra a jogtudósokra és precedensekre hivatkoznak. Ebben az értelemben a Hakkania nem személyeket „termelt ki”, hanem egységes gondolkodási keretet adott egy egész elitnek.
A pakisztáni államhatalom ambivalensen fordul e világhoz. Egyfelől az ország vallási és politikai vezetése évtizedeken át eltűrte – sőt időnként támogatta – a deobandi mádrászahálózat működését, különösen a szovjet–afgán háború idején és azt követően.
Másfelől a tálib hatalom konszolidációja után Pakisztán számára is egyre világosabbá vált, hogy e hálózatok nem irányíthatók egyszerűen: saját logikájuk, saját lojalitási köreik vannak, amelyek nem mindig esnek egybe az iszlámábádi érdekekkel. A kapcsolat így egyszerre pragmatikus, terhelt és bizalmatlan.
Nyugaton egészen más kép él minderről. A Hakkania neve – a tálib állam kulcsfigurái és a Hakkani-hálózat miatt – szinte kizárólag a terrorizmussal, radikalizmussal és erőszakkal kapcsolódik össze. Elemzésekben és hírszerzési jelentésekben gyakran „kádereket képző intézményként” jelenik meg, a dzsihád intellektuális hátországaként. Kevés szó esik arról, hogyan működik mindez belülről, hogyan gondolkodnak azok, akik ezt a rendszert nem kívülről szemlélik, hanem otthon vannak benne.
Talán ezért is meglepő, amikor felajánlják, hogy beszélhetek a vezetés néhány tagjával.
– És azt kérdezek, amit akarok? – fordulok Száídhoz, félhangosan.
Rám néz, elmosolyodik, mintha magától értetődő lenne.
– Igen. Bármit.
Ételek és kérdések
A folyosók iránya megváltozik, szűkebb átjárók következnek, hálókörletek között haladunk el. Egy diák invitál a szobájába, ahol vékony matracok, összehajtott takarók, a fejeknél könyvek, jegyzetek, egy-egy műanyag palack hever. Nincs igazán személyes tér, csak rend. A fiúk köszönnek, kezet akar rázni velem mind, érdeklődnek, honnan jöttem, ki vagyok. Ez már az együttélés tere, sokkal lazábban viselkedik mindenki.
Szerzőnk kényes kérdéseket is feltett az intézmény vezetőinek. A válaszokért lapozd fel a Földgömb 2026/január–februári nyomtatott lapszámunkat!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
