Turkish delight – a török gyönyörűség: így nevezik világszerte a népszerű lokumot, avagy királykenyeret, mely kötelező ajándék az itthon maradottaknak, ha az ember hazatér Törökországból. De akár Törökország ötödik legnagyobb (2,5 milliós) városára is illik, ahol a Torosz-hegység ölelő magaslatainak hála, szinte egész éven át kitart a kellemes idő; a hegyek által közrezárt síkságon megrekedő meleg tengeri levegő teszi ideálissá a török „türkizpartot”. Antalya népszerűségéről a látogatószám is sokat mond: évente 13 milliónál is többen keresik fel a régi múltra visszatekintő tengerparti várost.

Fotó: Felkai Péter
Csak ollóval lehet vágni – Fogyóban az ajándékba hozott, különböző ízesítésű lokum

A falon belül

Az eredetlegenda szerint az i. e. 2. században II. Attalosz, Pergamon királya elküldte udvaroncait, hogy találjanak neki az égi Paradicsomhoz hasonló helyet a Földön – így bukkantak erre a partszakaszra, melyet a király magáról nevezett el.

Az óváros török neve Kaleiçi, ami annyit tesz: az „erődítményen belül”; a magas sziklafalakra emelt védvonal és a szárazföldi oldalon ívelő, patkó alakú, bástyákkal és tornyokkal tagolt városfal együtt alkotja a névadó védvonal-komplexumot. A városfal ma már erősen foghíjas, a megmaradt részeken felül a jellegzetes óratorony (Antalya Saat Kulesi), a vele szemközti Kapisi-torony (Kale Kapisi), továbbá a Hadriánus-kapu és a Hidirlik-torony áll még.
A város körülbástyázásának jó oka volt: a tenger felől a kalózok, a szárazföld felől pedig különböző nomád törzsek támadásaitól kellett tartani. Az egykori veszélyek mára elhárultak, az óváros középkori-mediterrán utcácskái ma a tűző naptól és a falon kívüli modern és jellegtelen városrész zajától óvnak.

Fotó: Felkai Péter
II. Attalosz szobra – az óvárosba vezető sétálóutca végén, a Kalekapisi téren. A háttérben a városfal egyik toronymaradványa, a Kale Kapisi, még hátrébb a híres bordás minaret, a város egyik jelképe látszik

Vasmacska és macskakő

Szinte kézenfekvő, hogy első utunk a part felé vezessen. Az óvárosból lefelé tartó, meredek utcácskákon a lejutást nehezíti a mindkét oldaláról ránk kacsintó árukavalkád – pulóverek, bőráruk, édességek, ajándéktárgyak és mindenekelőtt ékszerek. A belvárosból gyalog a régi kikötő érhető el, ez ma már csak turistahajók és jachtok pihenőhelye. (Az új kikötőt a város peremén létesítették, s bár hangulatosságában nyomába sem ér a réginek, innen juthatunk fel drótkötélpályás felvonón a Tünektepe 605 méter magas csúcsára, márpedig egy ilyen panorámáért igencsak megéri a kitérő.)

A hajóforgalom után maradt űrt nyüzsgő élet tölti ki: emberek hada lepi el az öblöcske partján sorakozó éttermeket és szórakozóhelyeket. Eközben kirándulóhajók sora várja, hogy fedélzetén turistákkal útnak induljon.

Az első számú célpont a város szélén található, impozáns Düden-vízesés: az azonos nevű folyó itt éri el a tengert, miközben látványosan zúdul alá a 40 méter magas sziklafalról. A vízfüggöny a szirt tetején fekvő kilátópontról is megcsodálható.

A kikötő keskeny partszakasza fölött meredező sziklafalakra épültek az óváros házai. Visszajutni nemcsak az utcán kaptatva, de a szirtfalhoz tapadó, üvegfalú lifttel (Kaleiçi Panoramik Asansör) is lehetséges, ami ráadásul ingyenesen igénybe vehető! A felvonó felső állomásán épült panorámaerkélyről pompás kilátás nyílik a kis kikötőre, a szirtfalakra és a távoli, párába vesző Bey Daglari hegyláncra.

Fotó: fotopanorama360 ©Shutterstock
Az alsó-düdeni vízesés – A többmilliós nagyváros házrengetegének peremén 10 emeletnél is nagyobb magasságból zúg le a tengerformálta, mészkő sziklafalakon az édesvíz

Kalifátusból köztársaság

Innen a Kapisi tér irányába sétálva a Köztársaság téren álló, impozáns Ulusal Yükseliş Anıtı-val, a Törökország felemelkedését jelképező, 12 tonnás bronzszoborral találjuk szembe magunkat. A szoborcsoport tetején Musztafa Kemált látjuk, amint kemény, elszánt arccal tekint a jövőbe. De kultuszával nemcsak itt találkozhatunk: a Török Köztársaság első miniszterelnökével szinte minden boltban, hivatalban, sőt magánlakásokban is szemezhetünk. Ő volt az, aki „Európa beteg emberét” – ahogy a Török Szultánságot I. Miklós orosz cár jellemezte – átvonszolta a 20. századba.

Nevéhez fűződik, hogy megakadályozta az angol–ausztrál csapatokat abban, hogy elfoglalják a Dardanellákat, a Földközi-tengerről a Fekete-tengerre vezető stratégiai jelentőségű tengerszorost. Az általa is vezetett Ifjútörökök mozgalma végül megbukatta II. Abdul Hamid szultánt, ezzel az ottomán uralkodóháznak és vele együtt a kalifátusnak befellegzett.

Bevezette a latin betűs írást, az európai öltözéket, megtiltotta a fez (vörös sapka) viselését – amely azelőtt kötelező volt az egyházi és állami tisztviselőknek és katonáknak–, és egyenlő jogokat adott a nőknek. Véget vetett az egyházi uralomnak és a muszlim törvénykezésnek, helyette európai jogrendszert alkotott meg, és bevezette a világon mindenütt használt Gergely-naptárt. Kötelezővé tette a családnév használatát, és ennek apropóján számára a parlament az Atatürk – „a törökök atyja” – családnevet adományozta. Antalyai látogatásának emlékét őrzi az egykori szálláshelyéül szolgáló házban kialakított ingyenes múzeum, és dicsőségét a minden év március 6-án tartott városi emléknap idézi meg.

Fotó: Felkai Péter
A modern Törökország alapítója – Kemál Atatürk fogadószobája az Atatürk Múzeumban. A török zászló a félholddal viszont a 16. századtól kezdve hivatalos lobogó. Az ötágú csillag az iszlám öt alapvetését jelképezi. Ezek: a hitvallás, a napi ötszöri ima, az adakozás, a ramadán havi böjt és a mekkai zarándoklat

A parkon át

A történelem viharait épségben átvészelő régi kikötőből van egy további lehetőség, hogy az óvárosba visszakeveredjünk. Ez pedig a 19. századi Iskele-mecset tövében induló lépcsősor, a Kırk Merdiven Selçuk.

A „Szeldzsukok 40 lépcsője” a valóságban 44 fokból áll, az viszont máig kifogástalan állapotú. A mutatós középkori grádics a kikötőt és a várat kötötte össze a velencei uralom idején. Felérve virágdíszes, hangulatos utcácskán találjuk magunkat, amin elindulva hamar a szirten épült kilátópontok egyikéről szemlélhetjük a hegyek, a tengeröböl és a nyüzsgő kikötő szolgáltatta megunhatatlan panorámát.

Fotó: Felkai Péter
A régi kikötő – Ez sem elhagyatott. A meredek szirtfalon lift biztosítja az összeköttetést a kikötői élet és a fönt elterülő nagyvárosi nyüzsgés között

A Karaalioglu-park lombos fák övezte sétányán modern szobrok sorakoznak, többek között Don Quijotéé és az egyik legjelentősebb török költőé, Nâzim Hikmeté. A kővé dermedt hírességek „konkurenciája” a fezbe és hímzett mellénybe öltözött fagylaltárusok kínálta fagyos portéka. A hosszú bottal dagasztott-döngölt édesség kosborgyökér-liszt és masztix hozzáadásával készített, különleges fagylalt, a maraş dondurması. A hagyományos fagyinál kevésbé olvadós, viszont igen plasztikus, így az árus látványosan magasról tudja az ámuló turista tölcsérébe csurgatni.

A hűvös nyalánkság élvezete közben a parknak még egy látványosságát élvezhetjük: a Hidirlik-tornyot, mely eredetileg a rómaiak által a 2. században épült világítótorony lehetett. A 14 m magas, henger-alaprajzú építmény a tengeri és a várost körülölelő fal találkozásánál épült. A torony neve a Hıdırellez-fesztivál helyét jelöli. Ez a tavaszköszöntő esemény Törökország (és számos más állam) fontos szezonális ünnepe, mely alkalommal – általában május 5–6-án – Hızır (Al-Khdir), Allah szolgája és Illés próféta évente találkozik a Földön. Valószínű, hogy ekkor beszélik meg, hogy az emberiség természete sajnos nem haladt az erkölcsösség felé a prófétai idők óta. (Mint ahogy a muszlim, a zsidó és keresztény egyetértés sem.)

Fotó: Felkai Péter
Jól védhető – Kilátás a Bati Seyr Terasuról a tengeröbölre. Előtérben a Hidirlik-torony. A tengermarta sziklafalak kiváló védelmet adtak a városnak, ezt várfalakkal, bástyákkal tovább erősítették

Régi nyomon

A tenger fölé magasodó sétányról a város felé indulva egy hófehér neoklasszicista épület mellett haladunk el. Ez a régi Városháza, ami előtt két bronzba öntött levantei gesztikulál. Az épület előtti, Atatürk nevét viselő, széles út a külső városfal ívét veszi fel. Ezt követve hamarosan egy római emlékbe, a Hadrianus-várkapuba (Hadrian Kale Kapısı) botlunk. A három kapunak is nevezett, csodálatos épségben megmaradt diadalkapu Hadrianus római császár látogatásának tiszteletére emeltetett, i. e. 130-ban. Az óvárosba vezető három kőív valamelyikén áthaladva – némileg érthető módon – kevesen néznek a lábuk elé, pedig érdemes lenne: évszázadok alatt a kövezetbe mélyült szekérnyomok között lépdelünk! A római kocsik tengelytávját 4 római lábban határozták meg, ebből adódik, hogy a két keréknyom egymástól való távolsága kb. 117 centiméter.

A kapu története több érdekességgel is szolgál. Az egyik modern kori felfedezője Francis Beaufort angol hajóskapitány, aki a félig eltemetett kapu helyét 1812-ben találta meg ittjártakor. (Neve azért is csenghet ismerősen, mert ő hozta létre a róla elnevezett és máig használt szélerősségskálát.) A kaput csak a fal 1950-ben történt leomlása után tudták teljesen helyrehozni.

Kiásásakor rézlapra vésett, Hadrianust dicsérő leveleket találtak, melyek egy könyv részei lehettek. A leletegyüttes 2017-ben különböző múzeumok és magángyűjtemények birtokába került: Bécsben, Berlinben, a British Museumban, valamint az oxfordi Ashmolean Museumban landoltak a lapok. Az adásvétel körülményei mindenesetre vetnek fel kérdéseket…

Fotó: Felkai Péter
A Hadrianus-kapu – A középső kapuív alatt jól látszanak a kövezetbe bevésődött kocsikeréknyomok

Mire sétánk végén a Hadrianus-kapun át visszatérünk az óvárosba, már valószínűleg beesteledett. A bazárok és vendéglők körül most kezd pezsegni az élet, estére még a napfürdőzők is behúzódnak a falak közé. Az adok-veszek és az eszem-iszom minden (ár)szinten zajlik. Ha éppen egy döner kebabhoz szottyanna kedvünk, merengjünk el, hogy a függőlegesen forgó nyársról levágott, majd pitánkba töltött, grillezett húst ugyan egy török találta fel, csak éppen Berlinben. Érdemes erre a célra a II. Attalosz szobrával szemben lévő egyik padot választani, innen kitűnő rálátás nyílik a város pompásan kivilágított jelképére, az 1230 körül épült, 38 méter magas, bordázott dzsámira (Yivli Minare Camira). Innen szól a müezzin egész várost betöltő, imára hívó éneke, melyet visszaver az öbölben villódzó tenger. Ha szerencsénk van, a minaret kecses tornya mellett az igazi félhold is feltűnik.

Fotó: fotopanorama360 ©Shutterstock
Szőnyeget termő földek – A szőnyegeket előállító szövödék tömegesen kiterített termékei a tűző mediterrán napon. Az egyes cégek egymás közelében működve ennél a lépésnél is kihasználják a rendelkezésre álló szabad teret