Szódásszifon-forgató szikvizes
Ki ne oltotta volna szomját egy pohár gyöngyöző vízzel egy forró nyári napon?! „Mióta 2013 óta hungarikum a szóda, vagyis a szikvíz, azt csak szifonfejes palackban lehet forgalomba hozni – mutat rá rögtön az elején Bánffi István szegedi szikvízüzemében a hozzánk legközelebb eső termékre. – Ettől eltérő esetben csupán szénsavval dúsított ivóvízről beszélhetünk, szikvízről semmiképp!” E fontos kritérium híján könnyűszerrel összekeverhetnénk a kettőt
„Dédnagymamám kezdte a szikvízgyártást Kisteleken, 1907-ben: kocsmája mellé létesített egy kisebb üzemet, egyetlen géppel.” Hozzáteszi: tisztelettel tölti el női felmenőinek bátorsága. Akkoriban egy kicsiny faluban bevezetni a kor újdonságát, nem mindennapi kurázsira vall. „Nagymamám pedig azért volt bátor, mert az 50-es években az italmérő és az üzem államosításakor nem félt levelet írni a Szegedi Tanácsnak. Abban arra kérte az államot, engedjék meg, hogy visszavásárolhassa saját szikvízgépét, és újra gyárthasson vele. Hihetetlen módon visszakapta tulajdonát!”
A sok évtizedes családi vállalkozásra később a két globális kólagyártó vállalat hazai megjelenése jelentett fenyegetést. A világcégek rámenős üzletpolitikája olyan szerződéses viszonyokat hozott, hogy a kisiparosok kiszorultak a vendéglőkből. Esetenként egy szódagéppel pótolták a korábbi termékeket, csakhogy az minőségében messze alulmúlta az addigi színvonalat – ez meg is látszott a fröccsfogyasztási mutatókon. Három-négy év leforgása alatt gyakorlatilag senkinek nem kellett a borra engedett, furcsa ízű – szén-dioxidban szegény – víz.
„Ekkoriban, bár üveges szódát forgalmaztunk, de a boltok nem díjazták a palackokat: sem terjedelmük, sem pedig súlyuk miatt” – árnyalja tovább a képet a szegedi szikvizes. Ám a kiutat sem tartja titokban: Nagy Lajos püspökladányi vállalkozó ötlete nyomán 1992-ben indult hódító útjára a flakonos szóda. Egészen az EU-s csatlakozásig (2004-ig) töretlenül ívelt felfelé az ágazat, de a multik által elvárt mennyiséget egyik vállalkozó sem tudta előállítani, ezért esélyük sem maradt a legnagyobb élelmiszer-áruházláncok polcaira kerülni.
A varázslatos szódásüveg
„Az üdítőt is szikvizesek gyártották először itthon. Többnyire ún. golyós üvegbe töltötték, amelyet Hiram Godd angol feltaláló szabadalmaztatott 1872-ben. Az üvegbe a gyártás során raktak egy üveggolyót, és ez zárta a palackot. Fejjel lefelé helyezték a töltőbe, és a nyomás hatására záródott a golyó az üveg szájához. Otthon a fogyasztók benyomták a golyót, miáltal megszűnt a nyomás, így téve lehetővé az ital kitöltését. Úgy alakították ki az üveg nyakát, hogy kiöntéskor a golyó ne essen vissza a palack szájához.
Az üveggolyók bűvkörénél le is ragadunk: A Pál utcai fiúk óta tudjuk, milyen értéket képviselt egy-egy üveggolyó. Amikor a mama elküldte fiát a szódáshoz szikvízért és üdítőért, a gyerek útközben összetörte az üveget, és kivette belőle a golyót. Zsebében szerzeményével, az üvegtörmeléket hazavitte, ahol balesetre hivatkozva panaszkodott. „Ezzel három legyet ütött egy csapásra a ravasz kölyök! Övé maradt a golyó, zsebpénzre is szert tett a szóda kifizetetlen árából. Végül, de nem utolsósorban féltő édesanyja innentől kezdve a családfőt küldte el helyette a kisiparoshoz, megmenekítve fiát a »veszélyes« feladattól” – szúrja közbe Bánffi István.
A nagy nyomást bíró, drága üveg más fejtörést is okozott. A lovas kocsival járó szódások – ha netán nem tartózkodott otthon a vevő – egyszerűen a kapu előtt hagyták a frissítőt. A tolvajoknak hamar szemet szúrtak a gazdátlan palackok. Mit lehetett a helyzettel kezdeni? Bánffi István frappáns megoldásról számol be: „Egy idő után gyárilag írták rá a palackra: Budapest területén kívül ez az üveg lopottnak tekintetik.” Ettől kezdve hiába tértek be vele akár a legkisebb falu szikvizeséhez is, nem tudták eladni. A módszert átvették a szocializmusban is. Homokfúvásos technikával üvegre került ilyen jelzés is: „A salgótarjáni üveggyárból loptam.” Ilyen felirattal aligha lehetett vonzó a gyári munkások hivatalos védőitalát tartalmazó üveget hazavinni.
Gépesített palacktöltés
A szóda zárt technológiában készül, a csomagoláson kívül kézzel sehol nem érnek hozzá. A bejövő vizet szén-, UV-, mechanikus és csírátlanító szűrőn engedik keresztül. Utána lehűtik az előkezelt vizet. „Aki ezt elmulasztja, nem tudja kellően elnyeletni a vízben a szén-dioxidot. Ha a vevő otthon lehűti, rázás nélkül nem tudja kiengedni a palackból a szikvizet. Emiatt fordulhat elő, hogy az első és utolsó korty íze között számottevő különbséget fog tapasztalni” – figyelmeztet István. Maradva az eljárásnál: egy előtéttartályba megy tovább a szűrt, hűtött víz. Innen aztán a szikvíztartályba egy szivattyú nyomja, itt elegyíti a berendezés a szén-dioxidot a vízzel. Fejjel lefelé helyezik a töltőpultba a flakont: „A berendezés nyomja fel a szifon karját, ezzel biztosítva a palacknyitást. A tartályban lévő nyomás hatására indul el a szén-dioxiddal dúsított víz a palackba.”


Komoly üzlet volt
Az 1800-as évek végén óriási divattá vált a fröccsfogyasztás. Nem véletlen, hogy a fellegekbe emelkedett a szikvizesek száma. „A vendéglősök rájöttek, hogy nem érdemes mindannyiójuknak külön-külön szikvízüzemet fenntartani. Inkább összefogtak, és a fogadóstól a vendéglátósig termelői áron jutottak szódához a szövetkezetből. És mindez nem jövedelmezett rosszul.”
A financiális szempontokon túl egy érzékeny téma is felmerül: az „üti, mint szódás a lovát” kényes kérdése. Valójában itt kétféle álláspont létezik. A brutális a kívülállóké, a kifinomult a szikvizeseké. Ez utóbbi szerint: „Amikor a szódás még menet közben ráköszönt a kapuja előtt álló vevőre, a ló – okos állat lévén – tudta, hamarosan meg kell állnia. Ha viszont üvegcsere nélkül, ismerősként üdvözölte egymást a szódás és a járókelő, a ló akkor is meg akart állni. Ezért mielőtt a szikvizes köszönt, jelzésszerű ostorcsapással sarkallta továbbhaladásra az állatot. Ebből persze az ismerős annyit látott, hogy a szódás üti a lovát. De a ló valójában a szikvizes munkatársa volt, és egy rendes iparos nem emel kezet a kollégájára.








