A lék a tét. A tó középső részén egy csapat szárcsa a víz állandó mozgatásával, taposásával talpalatnyi lihogót próbál jégmentesen tartani. Kissé bizarr, ahogy a néhány m2-es vízfelületen összeverődött csapat „türelemmel” várja, hogy alkalmanként egy-egy társukat rétisas emelje ki a jeges vízből…
A jégen a ragadozó madárból végül 17 gyűlik össze, a közöttük osonó vörösróka pedig már csak pluszstatiszta e természetes jégrevüben…

Vagy 15 éve már, hogy megpillantottam első rétisasomat a Hortobágy központi, halastavakkal tagolt területén. A borult ég szürkeségéből kiemelkedve, deszkaszerű, hatalmas szárnyaival komó­tosan, lassan körözött. Ekkor már költött is e hatalmas ragadozó az Alföldön, annak ellenére, hogy sokáig tartotta magát a vélemény: „A mai Hortobágy nem alkalmas a rétisasok költésére”, ill. teljesen zavartalan, öreg, nagy kiterjedésű erdők szükségesek a sikerhez. Ám a sasok — nem foglalkozva az őket övező mendemondákkal — újra megtelepedtek, és hortobágyi létszámuk már meghaladja az egytucatot. Mindez azok után történt, hogy az életterük itthoni beszűkülése, a környezet megváltozása miatt 1-2 évtizeddel korábban mindössze 10 pár jelentette a teljes hazai állományt.

Saslesen

Igazi tél van, a pusztát hó és jég borítja. Nem sokkal múlt reggeli öt óra, fejlámpámmal indulok a leshelyre. Az égbolt derengeni kezd, sötétszürkéből világosabbra vált. Az első látogató egy egerészölyv, de nem kell sokat várni a sasokra. Egy fiatal érkezik, valószínűleg a legéhesebb a környék rétisasai közül, vagy egyszerűen csak a legszemfülesebb. Finoman landol, majd táplálék után néz. Míg a levegőben valóban fenségesek, minimális erőkifejtéssel igen sokáig képesek méltóságteljesen körözni, talajt érve mozgásuk esetlenebbé válik, bohókásan szökellve vagy elszántan nagyokat lépve változtatnak helyet.
Megérkeznek az etetőhelyek elmaradhatatlan szarkái és dolmányos varjúi, majd néhány csóka is tiszteletét teszi a terített asztalnál. A landoló rétisasok fajuk minden korosztályát képviselik. Gyűrűvel jelölt madár tűnik fel a keresőben, majd egy másik.
Kódfejtés indul, ami nem mindig egyszerű feladat. Hazánk 2004-ben kapcsolódott be e madarak színes gyűrűs jelölésébe, és az azóta eltelt időben több száz madár kapott felül fekete és alul zöld színkombinációs jelölést. Az utóbbi évek egyre rendszeresebb és következetesebb munkája nyomán már sokat tudunk a Hortobágyon és Magyarországon állomásozó rétisasok eredetéről, melyek legtöbbje Észak- és Északkelet-Európából érkezik hozzánk.

Sasmenü

A ragadozó madarak engedéllyel és felügyelettel(!) történő etetésének egyik legnagyobb előnye, hogy olyan ellenőrzött forrásból jutnak táplálékhoz, amely garantálja kedvező egészségi állapotuk megőrzését. A rétisasok kedvelik a fehérjedús kosztot, így előszeretettel fogyasztanak halat, de szívesen csemegéznek elhullott állatokból, juhból, marhából is. Az elpusztult haszonállatokat érdemes előkészíteni (kissé megnyitni), hogy a sasok könnyebben juthassanak a táplálékhoz. Az etetés ökológiai és etológiai vonatkozásáról egyelőre viszonylag keveset tudnak a szakemberek, de egy biztos: a védett és ellenőrzött területeken a madarak túlélési esélyeit komolyan növelhetjük azzal, hogy viszonylagosan helyben tartjuk őket, és téli kóborlásaik hosszát jelentősen csökkentjük a táplálékszegény időszakban. Ugyanis a madarak — és ez természetesen nem csak a rétisasokra igaz! — vándorlásaik során sokkal gyakrabban kerülhetnek stresszhelyzetbe; kicsit olyan ez, mint mikor mi külföldre megyünk. Néha kicsit eltévedünk, átvernek, meglopnak... egyszerűen minden teljesen idegen… A sasok esetében azonban ez a „kaland” akár végzetes is lehet: áramütés egy középfeszültségű vezeték oszlopán, vezetékkel való ütközés, mérgezés, lelövés vagy egyszerűen csak a táplálék hiánya növelheti elhullásukat.
Egyes etetőhelyeken és azok vonzáskörzetében gyakran több tucat madár is koncentrálódhat, de több esetben számoltak már 60-70 egyedet is, sőt számuk akár a 100 példányt is elérheti…
Magyarországon évente 800-1000 rétisas is megfordulhat, ami a telelő, vonuló és költő madarak számáról ad közelítő képet. A téli vendégek viszonylag nagy száma azt feltételezi, hogy hazánknak igen fontos szerepe van nemcsak a közép-európai állomány megerősítésében, de az északi madarak populációinak stabilitásában is.

Szöveg és kép: Balázs István (BALU)

A teljes cikket A Földgömb 2010/6-ös számában olvashatja!