A Márkushegyi Bánya­üzemből 230 embert bocsátottak el, 240 dolgozó azonban még maradt, hogy lezárják a vájatokat. A következő másfél-két évben felhozzák az addig mélyben dolgozó gépeket, ezt követően a felszínen lévő épületek többségét is lebontják, a területet pedig visszaadják a természetnek.

– Rogyasszátok be kicsit a térdeteket, és mindig kapaszkodjatok a majré-vasba! – mondja a kísérőnk, Kovács János, mikor beszállunk a liftbe – bányásznéven a kasba. A szerkezet óriási sebességgel lódul neki a több mint 300 méteres mélységnek – az indulásnál úgy éreztem, hogy a gyomrom a fejembe vándorol át, majd onnan kúszik vissza lassan a helyére. Az utat nagyjából fél perc alatt tesszük meg, és amikor leérünk, olyan, mintha egy másik világba jutottunk volna.

Jó szerencsét! – futószalagon

Ahogy Kovács János fogalmaz: „Itt már nincs jó napot!, meg szia!, csak a bányászok sokatmondó, jó szerencsét! köszöntése”. Így mi is ehhez tartjuk magunkat, pedig ez legalább annyira furán áll nekünk, mint az a jó pár számmal nagyobb ruházat, amiben leereszkedtünk.

Egy szakmát is maga alá temet. Márkushegyen 2014. december 31-én megszűnt a kitermelés. Ez volt Magyarország utolsó mélyművelésű szénbányája, így ezzel a döntéssel egy szakma is eltűnik

Fotó: Kálló Péter

Még vagy 2 kilométert kell megtennünk a sötét járatokban, hogy eljussunk a frontig, vagyis a kitermelés egykori helyszínére. A védő­sisakunkra rögzített fejlámpa fénye hosszú csóvákat rajzol a szénportól terhes leveőbe, miközben elindulunk az egyre szűkülő járatokban.
Az első néhány száz méteren gyalog botorkálunk vezetőink nyomában, én pedig mindenhova beverem a fejem, mintha ez a program kötelező része lenne. Pár perc után aztán elérünk az első szállítószalaghoz, vagyis a japánhoz. Ezek nemcsak a kitermelt szenet juttattják a felszínre, a bányászok is ezen utaznak a több mint 35 kiméter hosszú járatokban. Háromszor is élvezhetjük a japánon való suhanást, hason fekve, egyfajta fura szupermen-pózban. Persze nekünk – akik csak látogatóban vagyunk ezen az emberpróbáló helyen – mindig megállítják a szalagot, a bányászok azonban menet közben szállnak fel-le.

Az utolsó 300. A bányaterület felszín alatti rekultivációja még két évig fog tartani, ezen 240 bányász dolgozik. Az ő feladatuk, hogy felszínre hozzák a gépeket, a különböző berendezéseket, majd lezárják a vájatokat. A tervek szerint 2016 második felében kezdhetik meg a felszínen lévő épületek bontását

Fotó: Kálló Péter

A futószalagos utazások között újabb séták következnek. Körülöttünk mindenhol masszív beton- és fagerendák, melyek lassan, de folyamatosan engedtek a rájuk nehezedő nyomásnak, és a járatokba néhol betüremkedik a csupasz kőzet. A földön gerendák, csövek hevernek hanyagul, a plafonon pedig egy furcsa teherszállító eszköz, a Scharf-vonat sínje fut, amivel a nagyobb berendezéseket mozgatták. Ami azonban az ott dolgozóknak mindennapos látvány, az nekem egy fura, jövőbeli szerkezet – mondjuk egy Ridley Scott-filmből, aminek a végén a főhős ezzel gázolja halálra az életére törő földön kívüli szörnyeket.

Bányaleszerelés

Úgy 30-40 percnyi séta és futószalagos száguldás után érünk a fronthoz. Itt 6-8 fős csoportokban dolgoznak a bányászok, hogy a december végén végleg leállított pajzsokat kiszabadítsák a föld fogságából. A bánya talán itt mutatja meg az igazi arcát: amikor a majd’ 40 tonnás gépeket hidraulikus emelők segítségével mozgatni kezdik, a fölöttünk lévő közel 400 méternyi kőzetből recsegve-ropogva potyognak a fejünkre a kisebb kőzetdarabok. Mintha a természet így emlékeztetne minket arra, hogy az ember itt csak vendég, és a Föld visszaköveteli magának e járatokat.
… és vissza is fogja kapni. A következő másfél-két évben lerabolják a vájatokat, vagyis mindent a felszínre hoznak. Fényre kerül a lent lévő másfél száz nehézmunkagép, a szállítóeszközök és ezek vágányai, de kiszerelik a járatokat biztosító gerendákat is. Ezt követően az alagutak megrogynak és beomlanak, mintha soha nem is lettek volna itt. A gépeket pedig eladják – ahogy a bányaigazgatótól megtudtuk, már vannak is érdeklődők. A bezáráshoz azonban még szükség van a bányászokra – ahogy az egyikük keserűen fogalmaz, ők az utolsó 300 itt, a mélyben… – A bányászjáradékhoz 25 év föld alatti munkára vagy 5000 műszakra van szükség. Ezt és persze a bányabiztonságot is figyelembe vettük, amikor kiválasztottuk azokat, akik a rekultiváción dolgoznak. Ez a két év sokaknak elég lesz, hogy megkapják a juttatást – mondta Forisek István, bányászati igazgató. – Az elbocsátott dolgozóknak pedig a végkielégítésen túl átképzési támogatást, illetve úgynevezett újrakezdési támogatást is biztosítanak – például egy vállalkozás indításához.