Mérgező anyagoktól, vegyszerektől habzó indiai folyók, éjjel-nappal permetezett észak-amerikai gyapotföldek, európai szemmel nézve lehetetlen körülmények között, 40 °C-ban, naponta 12–16 órát robotoló ázsiai ruhagyári munkások. A The True Cost című dokumentumfilmet nézem. A megdöbbentő képek, az interjúk készülhettek volna akár Thaiföldön, Bangladesben, Pakisztánban vagy Kambodzsában is. Az utóbbi évtizedben ugyanis ezekben az országokban készülnek a piacot uraló mainstream ruhamárkák, amelyek egy része Magyarországon is megtalálható. Az előállítás errefelé nemcsak olcsóbb, de nyomós érv, hogy lazák a szabályozások, alacsony az adó, virágzik a korrupció, nem kell foglalkozni biztosítással, a munkások jogai minimálisak, megélhetésre viszont szükségük van. Szabnak-varrnak, bőrt cserzenek, olcsó ruhát, cipőt, táskát és még ki tudja, mi mindent (illetve mit nem) állítanak elő a nyugati világ számára. Elég csak kiemelni egy-két ruhadarabot a szekrényünkből, és megnézni a címkéjét, a legtöbbön ez áll: Made in China, Made in Bangladesh, Made in Thailand. Kevés kivételtől eltekintve e címkék azt jelentik, hogy az adott darab eldobható, nem minőségi, tömegtermék és nagyon olcsó. A kérdés az, vajon mi az olcsóság ára?

Fotó: iStock

Rana Plaza

Andrew Morgan, a The True Cost rendezője ugyanannyit foglalkozott a divattal, mint a ruhavásárlók többsége. 2013. április 24-én azonban történt valami: Banglades fővárosában, Dakkában összedőlt egy nyolcemeletes ruhagyár, a Rana Plaza. A tragédiában 1134 ember vesztette életét, száznál is többet eltűntnek nyilvánítottak, és több ezren – többségében nők és gyerekek – megsérültek.

A ruhaiparban dolgozók 80%-a nő, legtöbbjük 18 és 24 év közötti, és nem ritka a gyerekmunka sem. A nők szinte az egész életüket a gyárban töltik: ott dolgoznak, ott esznek, sokszor a túlórák miatt ott is alszanak, és ha úgy alakul, ott szülnek.

A Rana Plaza tragédiája után a helyszínen készült drámai felvételek bejárták a világot, a média elkezdett foglalkozni az úgynevezett fast fashion jelenséggel, a divatipar leggyorsabban fejlődő, legagresszívebb, legkörnyezetszennyezőbb ágával, amely számára a profit mindennél fontosabb. A rendező, Morgan maga is úgy döntött, feltesz néhány nagyon egyszerű kérdést: kik készítik a ruháit, amiket nap mint nap visel? Milyen körülmények között dolgoznak ezek az emberek? Vajon mennyit keresnek?

Tényleg nagyon egyszerű kérdések, nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, mibe tenyerelt bele… Csak egy példa: a Forbes 2017-es listája szerint a Föld negyedik leggazdagabb embere Amancio Ortega, a spanyol Inditex divatbirodalom vezetője. Olyan, itthon is elérhető márkák tartoznak a vállalathoz, mint a Massimo Dutti, a Zara, a Stradivarius, a Pull&Bear vagy a Bershka ruházat, az Oyso fehérnemű vagy a Zara Home lakástextil és -dekorációs márka.

A Rana Plaza tragédiája – 2013. április 24-én konstrukciós hiba miatt összeomlott a Bangladesben található Rana Plaza. A nyolcemeletes épületet eredetileg négyemeletesre tervezték, a későbbi ráépítés engedélyek nélküli történt.

Fotó: iStock

A márkák sem tudják, hol készülnek a ruhák? – A Rana Plaza-tragédia után a cégek többsége azt állította, nem állt kapcsolatban a gyárral, beszállítóktól vásároltak. Ma már nyugati multicég ilyet nem engedhet(ne) meg magának. A cég és a gyár közötti közvetítőnek fontos szerepe van, a márka hírneve bánja, ha nem megfelelőek meg a gyártás körülményei

Divat, ipar, modell

Ahhoz, hogy megértsük, miért lett a divat, ezen belül is a fast fashion globális problémaforrás, látnunk kell a működését. A divat, egészen pontosan az öltözködés a kezdetek kezdete óta jelen van az életünkben. Társadalmunkban alapvető norma, hogy felöltöztetjük a testünket, így ruhát vásárolnia mindenkinek kell. Ha innen nézzük, a divatipar problémája mindenki gondja. Az öltözködés – praktikus voltán túl – egyfajta kódrendszer is, amely évezredek alatt folyamatosan változott. Ki tudná ma már megmondani (a divattörténet kutatóin kívül), mit jelentett a rómaiak arannyal hímzett, festett, lila tógája, mikor hordhatott egy férfi olyan cipőt, amelynek magas, vörös sarka volt?! Vagy mikor kezdtek el inkább a nők díszesebben öltözni, hogy az egyre egyszerűbb viseletekben megjelenő, dolgozó férfiak helyett ők reprezentálják a férjek vagyonát? Ma más kódrendszer van érvényben, de ma is ugyanúgy sokat elmond rólunk, hogy milyen ruhát viselünk – vagy milyet nem –, hogy követjük-e a divatot. De az is kód, ha éppen nem követjük. Ha belépünk egy helyiségbe és a csoport vezetőjét keressük, nagyobb valószínűséggel előbb lépünk oda egy öltönyt viselő úrhoz vagy elegáns hölgyhöz. Nagy zavart kelt, ha kiderül, hogy az öltözéke miatt egy gyakornokot néztünk vezetőnek, nem pedig azt a farmeros-pólós fickót, aki a monitor mögött piszmog valamin…

A 20. században kialakult egy „klasszikus” divatipari modell, amely sokáig tartotta magát, ám az utóbbi egy-két évtizedben drasztikusan átalakult.

Korábban, hosszú ideig évente kettő (tavasz–nyár, ősz–tél), később négy kollekcióval jelentkeztek a trendeket diktáló divatházak, és a tömegtermelés is ezt a menetrendet követte. Aztán valami megváltozott...

Észak-Amerikában megjelent a fast fashion mint gyártási modell. Ez az amerikai textilgyártók érdekvédelmi lépése volt: fel akarták venni a versenyt a külfölddel, szerették volna gyorsabban kielégíteni a piaci igényeket. A módszer bevált, ma már a fast fashion modell alapján működő láncok (Zara, H&M, Mango, Primark) uralják a divatot.

A divat mondja meg, hogy ki vagy? – A tárgyakkal sokszor magát az életérzést vásároljuk meg, így van ez a divattárgyak esetében is. A közösségi média (és ma főként az Instagram) még inkább rásegít, hogy hamis képet festhessünk magunkról mások – és sokszor saját magunk – számára

Sok, olcsó, kacat

A rendszer lényege: termelj olcsón, termelj sokat, adj el minél többet! Ennek megfelelően ezek a márkák évente nem kettő-négy, hanem 52 kollekcióval lépnek piacra! Hatékonyan serkentik az igényt, hogy azt érezzük: szükségünk van új ruhákra, különben nem azt kommunikáljuk magunkról, hogy képesek vagyunk tartani a lépést a világgal, jól nézünk ki, képben vagyunk, tartjuk a tempót a fiatalokkal és nem öregszünk. Mai kultúránk ezt követeli, és a fast fashion márkák ezt használják ki.