Mindig is az ornitológusok „kivételezettjei” voltak, és a hétköznapi madárkedvelők esetében sincs ez másképp. A technikai fejlődés ezt a tudományterületet sem hagyta érintetlenül: ma már egy-egy veszélyeztetett vagy más okból nagy érdeklődéstől övezett fajnak külön kutatási és védelmi menedzsmentje, honlapja van, jelentős támogató háttérrel. Érdekes lenne látni, ahogy Alexander Graham Bell vagy épp Herman Ottó rácsodálkozna egy online madártani adatbázisra…
A mai ragadozó madarak kialakulásának csúcspontja valamikor 3–6 millió évvel ezelőtt lehetett, ekkorra főbb morfológiai sajátosságaik mellett alapvető viselkedésmintáik is létrejöhettek. Jó pár millió éve tehát, hogy a – vonuló madarak évről évre bejárják szokásos égi ösvényeiket, a tavaszi és őszi mozgalmas időszakban sok száz kilométert is megtéve naponta. A komoly igénybevételhez kültakarójuk is remekül alkalmazkodott: tollaik alakja és minősége kiválóan alkalmas a gyors légi manőverezéshez csakúgy, mint – ahogy a keselyűk masszív evezőtollai – a hosszú termikeléshez (energiabefektetés nélküli emelkedéshez és sikláshoz).
A több mint háromszáz fajt számláló társaság rendkívül sokszínű: a trópusokon élő, parányi verébsólymoktól a hatalmas, tízkilós sasokig, keselyűkig számos csoportjukat különítik el.
Ezek a tollas vadászok – nem meglepő módon – jobban kedvelik az eldugott, nehezen megközelíthető helyeket. Megtalálni és alaposan megfigyelni őket ezért nem könnyű feladat – egyetlen populáció alaposabb megismerése akár évtizedeken is átívelhet. Sok időt kell repülőn és autóban zötykölődve tölteni, gyalogolni, mászni és nem utolsósorban távcsővel pásztázni az eget és a látóhatárt. Persze vannak kivételek: előfordult például, hogy csak egy öreg kolostor lépcsőin kellett felkapaszkodni, hogy a fészket ellenőrizhessük.
Hosszabb távú megfigyeléshez a madarakat jelölni kell. A már egy évszázada hagyományosnak számító gyűrűzés és az idén krisztusi korba lépett műholdas telemetria ragadozó madarakon való alkalmazása továbbra is kiválóan megfér egymás mellett.
Az első, műholdas adóval ellátott ragadozó madár egy fehérfejű rétisas volt az Egyesült Államokból, ami épp 33 éve kapta akkor még kicsit „fapados” adóját. Azóta persze több tucat faj egyedeit látták el apró hátizsákkal azért, hogy pontos képet kaphassunk vonulásukról és elősegíthessük védelmüket.
A név nem mindig kötelez!
Az élőlények tudományos szintű rendszerezése a 18. században a kettős nevezéktan megalkotásával lépett magasabb szintre Carl von Linné svéd természettudós munkássága nyomán. Az elmúlt pár száz év során azonban egyes tudományos és nemzeti elnevezések kicsit megkoptak, vagy komolyan eljárt felettük az idő.
És bár a névcsere sokszor valóban indokolt lenne, a korai elnevezések túl jól rögzültek a fejekben, és a változtatás sokszor nem egyszerű.
Egy érdekes példa a rőtfarkú ölyv esete, amit a tudomány Buteo jamaicensis néven ismer. Az elnevezés nem sokkal azután született, hogy az angolok a 18. században kihajóztak Jamaicából, feltehetőleg néhány ott talált példánnyal a fedélzeten. Akkor még fogalmuk sem volt arról, hogy a madár az egész észak-amerikai kontinensen elterjedt. De ilyen példákért nem kell a szomszédba menni, elég csak a hazánkban is élő kígyászölyv nevét górcső alá venni; itt maga az ölyv elnevezés a megtévesztő, mert ez a faj mind méretét, mind viselkedését tekintve közelebb áll a sasok világához. Az egyik legnemesebb eurázsiai madár, a parlagi sas nevében a parlagi elnevezést is simán felválthatná a korábban is használt császár előtag, melyet Rudolf trónörökös, 15 nap a Dunán című, 1890-ben megjelent könyvéből még így ismerhetünk.
Ha még többet szeretne tudni a ragadozó madarakról, olvassa el A Földgömb 2017/szeptemberi lapszámában megejelnet cikkünket!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
