A pár éve nálunk is népszerű Vad évad (Big year) című filmszatíra – meglehetősen jól karikírozott – főszereplőinek kalandjait messze meghaladja az Azori-szigeteken októberben zajló folyamat, amely során szinte spontán módon jön össze legalább 50 professzionális madarász, hogy fajlistáját bővítse. A legfőbb cél, hogy az Európát, a Közel-Keletet és Észak-Afrikát magában foglaló, ún. Nyugat-Palearktisz (az angol megfelelőből rövidítve: WP) faunaterületen megfigyelt madárfajok köre – s ezzel együtt a feltörekvő madarászok területi listája is – bővüljön
Erre legalkalmasabb a szigetcsoport legkisebb és egyben legnyugatibb fekvésű tagja, az alig 15 km2-es, 400 lakosú Corvo, ahol a helyiek egykedvűen veszik tudomásul, hogy megint kitört az őrület… A lakosság 20%-át meghaladó létszámú, ám meglehetősen heterogén (tucatnyi nemzetből származó) „idegenek” legfontosabb tevékenysége, hogy kézirádiókkal felszerelve bújják a valamikori vulkán oldalából lefutó vadregényes, meredek völgyeket (ribeirákat) és nyílt élőhelyeket. A játék lényege megtalálni azokat az amerikai vándormadarakat, amelyek az USA keleti partján folyó vonulás során célt tévesztenek, és az első szárazulat, amire egy óceáni széllel átkerülnek, jó eséllyel épp ez a kis sziget, amely nem véletlenül kapta a „Szikla” (The Rock) nevet… A dolog olyannyira működik, hogy az elmúlt évtizedben több, szenzációt keltő vagy akár WP-új faj került itt elő!
A világ végén
Mint számos más esetben, a „Világ vége” címre pályázók is többen vannak – legalábbis európai szemszögből nézve. A rómaiak szerint a spanyol Finisterre-foknál volt a kontinens vége, míg ugyanezt állítják a portugál Cabo de Rocáról is. A Makronéziai-szigetcsoport (Kanári, Madeira, Azori) tagjai közül vitathatatlanul a legutóbbi van a legtávolabb: a szárazföldtől több mint 1500 km-t kell az Atlanti-óceánon (manapság persze inkább felette) megtenni, hogy elérjük.
A főszigetnek tartott São Migueltől még jó 500 km a sokak által legszebbnek tartott Flores, amitől már csak bő 10 kilométerre északra fekszik a turisták számára szinte teljesen ismeretlen Corvo (azaz Varjú) szigete.
A „Szikla” megközelítése nem egyszerű: a központi szigetekről (São Miguel, ill. Terceira) induló kisrepülővel hetente háromszor lehet érkezni, feltéve, ha nincs nagyon erős szél, mert olyankor csak Flores tudja fogadni a gépet, és jó esetben majd hajóval lehet átjönni.
Corvo legfőbb látványossága egykori vulkánjának kalderája – bár valóban lenyűgöző, de ez gyakorlatilag bármelyik azori vulkánromra elmondható.
Flúgos futam
A természetkedvelők körében amúgy igen népszerűek az Azori-szigetek: számos aktív programot bonyolítanak itt a vízeséses sziklamászástól a vulkáni fürdőkön át a bálnanézésig, amik persze főképp a nagyobb szigeteken vagy azok környékén zajlanak. A világtól elvonulni szándékozók inkább Florest vagy Santa Mariát célozzák. A szezon a nyári félévre korlátozódik, az őszi–téli időszakban turistával csak elvétve lehet találkozni.
Corvót a madarászoknak alig egy évtizede „fedezte fel” Peter Alfrey, brit megfigyelő, aki egy családi pihenés során jött rá, hogy itt októberben bizony olyan amerikai invázió tapasztalható, ami egyetlen igazi fajvadászt sem hagy hidegen.
Ezt követően egész iparág települt az év tizedik hónapjára: az alkalmi szállásadók panziókat alapítottak, a távcsöveseket három különbusz is fuvarozza a nap bármely szakában (nyilván kemény eurókért), s bár a vendéglátás még hagy némi kívánnivalót maga után (a két bolt mellett csak három helyen lehet ételhez jutni, de ezek közül az egyik már gyakorlatilag megszűnt, mióta a szakács disszidált), de nagy hiány nincs, legalábbis (egy São Miguel-i poén ellenére) már nem arról ismerni meg a Corvóról érkezőket, hogy nekiesnek az ételnek… Aki komolyan veszi a WP-listázást, legalább egyszer megfordul itt, hiszen egy idő után „elfogynak” a könnyen begyűjthető (a kontinensen több-kevesebb rendszerességgel mutatkozó) madárfajok, és csak az extrém ritkaságok maradnak.
Legfőképp a nyugati (illetve skandináv) madarászok járnak ide minden évben, gyakorlatilag különklub a Corvo Birders, ahol azt is jegyzik, hogy ki melyik évben kezdte és mit látott, illetve mit hagyott ki… A mi térségünkből a lengyelek voltak az elsők, akik becsatlakoztak, őket követte a magyar csapat, amely immár harmadik éve változatlan felállással vesz részt a játékban, s nem is eredménytelenül!
MI MENNYI?
A Föld madárfajainak száma – jelenlegi ismereteink alapján – mintegy 10 000-re tehető. Ebből a Nyugat-Palearktiszban (azaz a WP-ben) közel 1000 faj fordul elő, amelynek kb. fele több-kevesebb rendszerességgel fészkel is. Ennyi (azaz – mondjuk – 500) fajt néhány év alatt láthat a hozzáértő érdeklődő – ha van kellő ideje és pénze ahhoz, hogy felkeresse a fontos területeket (Mediterráneum, Skandinávia, Közel-Kelet).
A 600–700 faj elérése már egy cseppet nehezebb, a 800 fajt látottak köre pedig tucatnyi körül alakul. A brit származású Ernie Davis 2017 őszén érte el az eddig csak remélt álomhatárt: ő az első, aki 850 vadon élő madárfajt látott a WP-ben.
Persze, mindez csak játék és mese, hiszen a neotropikus faunaterületen akár egyetlen szakmai út alatt is láthat 500–800 madárfajt az ember…
Fajvadászok, lendületben
2015-ben (miután mindenhonnan azt hallgattuk, hogy rég volt már ilyen rossz szezon) a második napon találtunk egy vörhenyes fülemülerigót (Catharus fuscescens), amelynek ez volt a 13. WP-s, ám az első azori adata! Ez egy csapásra fellelkesített mindenkit, hiszen több mint 30 embernek volt új faja.
2016 októberében nekünk sikerült újra megtalálnunk azt a seregélysármányt (Dolichonyx oryzivorus), amelyet egy héttel azelőtt egy finn madarász egyedül látott. Bár csak 10 embernek volt új, de sokan ekkor látták és fotózták igazán jól.
2017-ben egy koronás harasztjáró (Seiurus aurocapilla) és pápaszemes réce (Melanitta perspicillata) megtalálásával mozgattuk meg a népeket.
Emlékezetes, a mottónak igencsak megfelelő helyzet volt 2016-ban, amikor mintegy 40 madarásztársunkkal motoros gumicsónakokkal átmentünk Floresre, hogy megfigyelhessük az egyik WP-s ritkaságot, az amerikai hókócsagot (Egretta thula).
Az első pofon az volt, hogy kiderült:
egy hullámok által elragadott turista miatt mentőhelikopterrel alacsonyan végigrepülték az egész parti sávot, így a – szerencsétlenül járt hölgy mellett – hőn áhított madarunknak is nyoma veszett.
Miután sikerült keresőcsoportokra szétosztani a tanácstalan madarászokat, megszólaltak a kézirádiók: „Northern Flicker near Fojo!” – azaz egy északi hangyászküllő mozog Corvón a legkedvesebb völgyünk közelében! Ez a faj 4. nyugat-palearktiszi adata – tehát mégis utolér a Szikla átka? Jobb lett volna ottmaradni… Ám a szerencse mégsem hagyott el: a magyar csapat megtalálta a floresi hókócsagot (amit aztán még meg is fejeltünk néhány egyéb ritkasággal), másnap hajnalban pedig sikerült a küllőre is rálelni!
Szelek szárnyán, hajók tatján
Persze joggal merül fel a kérdés: hogy a csudába tudja leküzdeni a mintegy 4000 km-es atlanti utat egy hullámzó röptű (alapvetően rövid távon mozgó és nem is vonuló) harkály?!
A rövid távú vonuló és rosszul repülő fajoknál nyilvánvaló a külső segítség, míg a vízi- és tengeri madaraknál ez nem szükséges.
Pár éve Kanadából indult egy teherhajó, aminek a fedélzetén tucatnyi hóbagoly rostokolt: a nehézkesen repülő Harry Potter-kedvencek jól elvoltak a fedélzeten levadászható patkányokkal, és csak akkor kapcsoltak, amikor ezekből kifogytak, azonban hiába is próbáltak lelépni, a partok már igencsak távol voltak...
Így hát behajóztak Európába (Antwerpenben olyan tömeg fogadta őket, hogy a cannes-i sztárok belesárgultak volna), később pedig – kis kondíció-javítást követően – áttelepítették őket Svédországba.
A madarászok természetesen folyamatosan figyelik a virtuális térben közölt teherhajó-forgalom alakulását, a szigetek közelében elhaladó hajók (a nyugati szél mellett) jelentősen növelik az amerikai fajok érkezési esélyeit. A különösen erős nyugati szeles időszakok (sokszor az USA keleti partja melletti hurrikánok maradékai) számtalan élőlényt sodornak át Corvóra – a madarak mellett a nagy testű lepkék, köztük a vándorló hajlamú, pompás királylepkék (Danaus plexippus) a legfeltűnőbbek.
BIG YEAR WP – AVAGY FINOM-E A CORVÓI BUKTA?
A madármegfigyelés világméretű hobbi, amelynek azért számos természet- és ezen belül nyilván madárvédelmi vonatkozása is van. Az alapok itt is az angolszász vonalból érkeztek, szleng jellegű szavak, ill. kifejezések tömkelegével. Ezek egyike a Big Year, amit a 40-es évektől játszanak világszerte (bár alapvetően az USA-ból indult). A lényeg: egy év alatt a lehető legtöbb madárfajt látni az adott területen, térségben. (Ebből született a már hivatkozott, David Frankel által rendezett, könnyed film Owen Wilson, Jack Black és Steve Martin főszereplésével.)
A WP-ben leginkább országokon belül zajlik mindez, de tavaly három svéd megfigyelő gondolt egyet, és az egész évet átmadarászta, jól felépített stratégia mellett végigutazva az Uráltól a Zöld-foki-szigetekig terjedő faunaterületünket. Mivel az elgondolásaikat, illetve eredményeiket a virtuális térben is megosztották a www.bigyearwp.com oldalon, tudni lehetett, hogy októberben legalább két hetet Corvón töltenek. A hónap közepén azonban elhűlve tapasztaltuk, hogy (minden figyelmeztetés és javaslat ellenére) nem vették komolyan a „Szikla” szlogenjét, és egy óvatlan pillanatban távoztak a szigetről. Nem kellett volna… Egy nappal később elkezdődött a „madáreső”, és közel 15 olyan faj került elő, amit csak itt lehet(ett) látni, köztük a WP 1. rozsdás lombjárót (Setophaga castanea), vagy a WP 5. csuklyás lombjárót (Wilsonia citrina).
A ballépésről Claes Wikström később – kellően megtörten – a „Rule #1 Never leave Corvo” bejegyzésben számolt be. Mindemellett a három svéd kiválóan zárta az évet, hiszen senki sem gondolta volna, hogy a WP-ben egy év alatt 761 fajt „távcső elé lehessen hozni”!
Madarak a Sziklán
Egy biztos: Corvón nemcsak ragadozók nincsenek, de a sziget névadóját, azaz a varjút is hiába keresnénk. A fauna alapját olyan közönséges, nálunk is általánosan elterjedt fajok adják, mint a fekete rigó (Turdus merula), a barátposzáta (Sylvia atricapilla) és az erdei pinty (Fringilla coelebs). Ami, ezeken felül távcső elé kerül, az (legalábbis vonulási időben) szinte bizonyosan amerikai érdekesség.
A legfontosabb madártani értéket persze nem ezek az elkeveredett vándorok, hanem a ma már veszélyeztetett tengeri vészmadarak költőtelepe jelenti. A bekerített, szőrmés ragadozóktól és kártevőktől (értsd: négylábú házi kedvencek, illetve patkányok) mentesített területeken komoly állományban költ a mediterrán (Calonectris borealis) és az atlanti vészmadár (Puffinus puffinus). E különleges életmenetű madarak a nappali órákban az óceánt járják, míg éjszaka felkeresik a föld alatt lévő költőüregeiket, ahonnan messzire hallatszik kísérteties, nyávogó-szörcsögő hangjuk.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
