A farkasok utóbbi időben megnövekedett európai állományát 10-12 ezer egyedre becsülik. Annak ellenére, hogy e ragadozó a II. világháború előtt kontinensünk legtöbb részén a kihalás szélére sodródott, az elmúlt évtizedekben gyors visszatelepedésük kezdődött szinte mindenütt, ahol korábbi természetes előfordulásuk feledésbe merült. Bár e tájakat az ember mára határozottan átalakította, a környezettudatosság, a csülkösvadfajok – például a szarvas, őz és vaddisznó – létszámnövekedése, valamint a farkasok törvény általi védelme gyors terjeszkedéséhez vezettek. Az alkalmas élőhelyeknek azonban van egy közös jellemzője: a visszatelepülő farkasok továbbra is ellenérzéseket keltenek a helyi közösségben
A farkasoknak nagy méretű prédaállatokra (pl. szarvas, őz, vaddisznó) és kiterjedt (80–150 km2) élőhelyekre van szükségük, amely konfliktusforrást jelent a háziállataikért aggódó gazdálkodókkal, ráadásul versenyhelyzetet teremt a vadgazdálkodás résztvevőivel.
A például Észak-Amerikában húzódó, óriási, védett területekhez képest az ember uralta európai táj feldarabolódott tájegységekből áll, ahol a nagyragadozók együtt élnek az emberrel. És mint minden együttélésnek, ennek is vannak árnyoldalai, de persze igen erős pozitívumai is. Ám a farkasok esetében az értékek valahogy rejtve maradnak a nagyközönség számára… Nyilvánvaló, hogy a farkasok jelenléte költségekkel jár: itt leginkább a haszonállatok elragadására kell gondolnunk, s ez könnyen értelmezhető, hiszen pénzben kifejezhető kárként jelenik meg. Ezzel szemben az érték-oldalt sokkal nehezebb kézzelfoghatóan meghatározni.
Ahhoz, hogy a farkasokhoz való viszonyunk megváltozzon, a róluk alkotott, sokszor ellenőrizhetetlen véleményeket és teóriákat felül kell írnia a tények széles körű ismeretének.
Az évszázados, népmesei negatív képet el kellene felejteni! – annak ellenére, hogy ma is mégoly csábító például a média számára…
A „létezés” mint érték
E karizmatikus faj puszta jelenléte természetvédelmi értékként kezelhető. Rengeteg ember tiszteli a farkasokat, jelenlétük sokaknak nemzeti büszkeségre ad okot. A nagyragadozókat termékek márkajelzéseként is használják, de a jól kezelt élőhelyek jelzői is lehetnek – különösen napjainkban, amikor a Föld biológiai sokféleségének csökkenése komoly és megosztó téma, a farkas jelenléte meghatározó természeti és történelmi örökséget képvisel.
A turizmus fellendítése
A farkasok – hasonlóan a többi emblematikus nagyragadozóhoz – mérhető turisztikai értéket jelentenek.
A Yellowstone Nemzeti Park farkasnéző túrái például évente nagyságrendileg 10 milliárd forintnyi bevételt termelnek!
Bár egy európai farkasokra specializálódott, hasonló forgatókönyv szerint zajló túra a kontinens beépítettsége miatt nehézkes lehet, de mindenképpen érdemes itteni változatokon gondolkodni, hiszen közvetlen bevételi forrást is jelenthet a helyi lakosság számára. Ezzel pedig maga a faj is fokozott értékké válik a szemükben.
A biodiverzitás növelése
A ragadozók zsákmányszerzésükkel közvetlen hatással vannak a prédák csoportjaira, ezáltal pedig az alattuk elhelyezkedő táplálkozási szintekre. A szarvasfélék állománysűrűségének csökkentésével hozzájárulhatnak a növényzet megújulásához és a táplálkozási lánc hátterében zajló folyamatokhoz.
A szarvasfélék viselkedése
Természetes ellenség hiányában a szarvasok élettere mára olyan területekre is áthelyeződik, ahol korábban kockázatos volt a táplálkozás. A be nem látható, menekülésre alkalmatlan vagy zajos területen (pl. patakparton), ahol a ragadozó közeledtét csak későn veszik észre, a szarvasok kevesebb időt töltenek és kevesebbet táplálkoznak, a növényzet pedig könnyebben megújulhat. Így a szarvasok „térképén” lesznek kockázatosabb „félelmi” zónák és kevésbé veszélyes területek.
Bár a ragadozó szerepét a vadászó ember részben betöltheti, ám ragadozók hiányában a szarvaspopulációk nagysága egész Európában folyamatosan növekszik.
És míg a vadászok hajlamosak az értékesebb egyedek (pl. trófeás példányok) elejtésére, addig a farkasok választása általában a sérülékeny (gyenge, beteg, fiatal) egyedekre esik, ami egészségesebb korszerkezetű szarvasállományt tart fenn.
Növénytársulások megújulása
A farkasok nyomása miatt csökken a szarvasfélék egyedszáma, ez pedig lehetővé teheti a fiatal növényzet természetes burjánzását a korábban szétlegelt helyszíneken. A természetesebb növényzet újjáéledése új élőhelyeket teremt, így egyrészt természetes rovar-, madár- és emlősközösségek, hosszú távon pedig keményfás társulások jelennek meg – ezekből pedig még az ember is gazdagodhat.
Idegenhonos fajok visszaszorítása
Azt ugyan még nem tudjuk, hogy mennyire képesek a farkasok befolyásolni az özönfajok európai terjedését, ám távoli példákat már ismerünk. Ausztráliában például a csúcsragadozó szerepét betöltő dingók hatékonyan korlátozzák a betelepített vörös rókák elterjedését, így hozzájárulnak az őshonos, kis méretű emlősök állománynövekedéséhez.
A „takarítók” megjelenése
A dögevők „támogatása” révén a nagyragadozók komoly hatással vannak az anyagkörforgásra is.
A farkasok nem mindig fogyasztják el maradéktalanul az áldozatukat, és néha magára hagyják a tetemet, hogy ezzel is csökkentsék a megvédésével járó energiabefektetést és kockázatot.
A maradékot különböző állatcsoportok (pl. dögbogarak, sasok, rókák, sakálok), illetve olyan lebontószervezetek dolgozzák fel, mint a baktériumok vagy a gombák. Ezek szervetlen anyaggá alakítják át a táplálékukat, amely ebben a formában már a talajt gazdagítja, így pedig bezárja a természetes táplálékkörforgást. E folyamatok mind hozzájárulnak a jól működő ökoszisztémák fenntartásához.
Fertőzések kordában tartása
A farkasok gyakran vadásznak beteg állatokra, amellyel egyrészt mérséklik a fertőzések lehetőségét a prédacsoportokban, ám közvetve a háziasított fajok betegségeinek terjedését is csökkentik. Így tehát
az állattartás is nyerhet a farkas jelenlétével, hiszen a vad patások fogyásával csökkenhet a fertőző betegségek átadásának lehetősége is.
2016-ban kanadai kutatók egy erős farkaspopuláció fenntartása mellett érveltek, hiszen így prédáik kevésbé tudják megfertőzni szarvasmarha-tuberkulózissal a háziállatokat. A 90-es években szlovák kutatók megfigyelték, hogy a jelentősebb farkaslétszámmal bíró területeken alacsonyabb a sertéspestissel fertőzött vaddisznók száma, mint a ragadozómentes élőhelyeken. A beteg állatok elejtése tehát fenntarthatóbb mezőgazdasághoz és végső soron egészségesebb emberi közösségekhez is vezethet.
Utószó
A ragadozók kezelése tudományos és társadalmi-politikai jellegű kihívás is. Újbóli, hazai megjelenésük nem mentes az ellenérzésektől, ám a megoldás kézenfekvőnek tűnik. Minimalizálni kell a közvetlen ember–ragadozó-konfliktust és maximalizálni az együttélés elfogadottságát – elsősorban a közvetlenül érintett gazdálkodók körében. A korábban kihalás szélére jutott farkasok európai visszatérése természeti örökségünk, amely közös fellépést és közmegegyezést követel a fenntartható létezés érdekében.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
